Áprily Lajos
(Brassó, 1887. november 14. – Budapest, 1967. augusztus 6.)
Áprily Lajos Erdély szülötte. Eredeti neve: Jékely János Lajos. Harmonikus, szelíd, elégikus hangú verseit a formai tökély, egyéniségét pedig a szigorú erkölcsösség jellemezte, az emberek, a családi élet, a természet szeretete, mely menedéket jelentett számára a külvilág elől. Lelkének tisztasága átsüt líráján, ezért bűvölnek el versei – bár formai újdonsággal nem szolgált. 1945 után mellőzték, így egy évtizeden át műfordításokból kellett megélnie. Ez idő alatt ültette át magyar nyelvre Puskin, Turgenyev, Lermontov, Gogol, Ibsen, Schiller és Eminescu remekműveit. (Fia: Jékely Zoltán költő, aki 1982-ben hunyt el.)
Tavasz a házsongárdi temetőben
(Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének)
A tavasz
jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.
Én tört
kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.
Tudtam, hogy
itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
De a
vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.
S amíg dalolt,
a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek
egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.
Ha jött a
harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
S a dallamot
karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,
hol a
sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.
Aletta van
der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.
S mikor a
hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,
míg dörgő
fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.
Aztán a dal
visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.
Gyámoltalan
nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána...
A fényben,
fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.
S nagyon
szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.
Pilinkézz,
porka hó, szitálj
Pilinkézz, porka hó, szitálj,
fehéredjék a barna táj.
Tüntess el minden föld-sebet,
boríts fázó vetéseket.
A lombtalan fát cicomázd,
derítsd a bút, enyhítsd a gyászt.
Pilinkézz, porka hó, szitálj,
ragyogtass, idealizálj.
Csillagformájú kis pihe,
lebbenj pillám közé, ide!
Ma légy cseppentő gyógyszerem,
gyógyítgasd gyengülő szemem,
hogy zúzmarák, derek, havak,
még lássalak. Még lássalak.
Március
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?
A rím
Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.
Egyszer csak itt van s mint kis ér,
csilingel és kisér, kisér.
S fürtös csengő lesz: hangpatak,
amelybe új csengés szakad.
Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.
És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.
A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.
A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.
S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring.
Ködös évszak előtt
Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.
A lelkedet
csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.
Azt is, amit
a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,
s ott is,
hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.
Sietni kell.
Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.
S egy éj is
jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.
Ősz
Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.
Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.
Az alábbi imaszerű költemény, olyan fohász, amikor
hitében egy pillanatra meginog az ember, ám földi élet végső pillanatában, a
„zuhanásban”, talán megpillanthatóvá lesz a „sosem látott” arc, Isten arca.
Lassú szárnyon
Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.
Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.
Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.
Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.
És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése