Berzsenyi Dániel + Kölcsey emlékbeszéde Berzsenyiről

Berzsenyi Dániel

(Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, l836. február 24.)

(A reformkor és a klasszicizmus költője)

Berzsenyi Dániel a Vas megyei Egyházashetyén született. Egyike volt azoknak, akik a XVII–XVIII. század fordulóján újrateremtették a kihalóban lévő magyar nyelvet, megindították a magyar irodalmi életet. Nélküle és társai nélkül – a legnagyobbak: Kazinczy, Csokonai, Kölcsey – ma nem volna magyar irodalom, nem volna magyar nyelv, de magyar beszéd sem.

Berzsenyi apja gyenge és beteges fiát csak 12 éves korában engedte iskolába. Egy Kazinczyhoz intézett levelében meg is írta, szerinte a gyermeket tízéves koráig taníttatni nem célravezető: ekkor egy nap alatt megtanulja, amit addig évekig tanult volna. Így Berzsenyi Dánielt 1788-ban, 12 éves korában íratták be a Soproni Evangélikus Líceumba. Hét évet töltött ott.

Bár nem fejezte be tanulmányait – később beállt katonának is, amit szintén otthagyott –, a soproni évek mély benyomást tettek rá. Sok könyvet olvasott a kor fontos tárgyaiból. Apja – látva a klasszikusokhoz való hajlamát – római kori prózaírókat olvastatott vele, bár a költőktől óvta, nehogy heves képzeletét fokozzák. Ő azonban megszerezte a tiltott szerzők munkáit is, s később költői példaképe a római lírikus, Horatius lett. Kiválóan megtanult latinul és németül, és megismerte a római és a görög mitológiát.

Titokban verseket írt, egyik első szép szerelmes versét egy Lili nevű lányhoz írta, akit apja tiltása miatt nem vehetett feleségül, mivel a lány nem volt nemesi származású. Így búcsúzik (részlet):

„... Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
     Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
Zárj örökre szivedbe. (…)

 

Hiszen, majd mikor porunkból
     Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
     Új életre menendünk. ...”

(Az elválás reménye, 1799)

*

Hiába rejtette a verseit családja és barátai elől, Kis János soproni evangélikus lelkész írás közben rajtakapta, és elküldte a verseket Kazinczy Ferencnek, aki lelkesedett értük, és írásra buzdította Berzsenyit. Ezzel hosszú levelezés indult meg köztük.

Anyja halála után az otthoni környezetből, zord apja mellől menekülve 23 éves korában elvette a tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát, Dukai Takách Judit költő unokatestvérét, egy gazdag nemesi család lányát. 1804-ben felesége birtokára, a Somogy megyei Niklára költöztek. Berzsenyi itt sikeres gazda lett, bár műveiben gyakran panaszolja az irodalmi élet távolságát, azon emberek hiányát, akikkel tudományos vitát folytathatna.

Ritkán hagyta el Niklát a „niklai remete”, ahogy később Berzsenyit nevezték, otthonról sem szívesen járt el. Első alkalommal 1810-ben járt Pesten műveinek kiadása ügyében, amikor személyesen is megismerkedett Kazinczyval és költőbarátaival, s az első keszthelyi irodalmi Helikon ünnepségre is meghívást kapott gróf Festetics Györgytől - Dukai Takács Judittal, Pálóczi Horváth Ádámmal, Kisfaludy Sándorral együtt.

Ezután egyhangú időszak következett életében, legfőbb célja az volt, hogy Kölcsey Ferenc szigorú, néhol igazságtalan bírálatát verseiről megválaszolja. A méltó válasz 1825-ben jelent meg, Észrevételek Kölcsey recenziójára címmel.

1830-ban Berzsenyit a Magyar Tudományos Akadémia első vidéki rendes tagjává választotta. Élete utolsó éveiben szinte egyfolytában betegeskedett, s 1836. február 24-én halt meg Niklán.

Berzsenyi Dániel a legnagyobb magyar lírikusok közé tartozó, kiváló ódaköltő, kinek verseiben egybeolvad a klasszikus és a nemzeti elem, a vitézség, a hazafiság és a szerelem. 

(Négy gyermeke született: Lídia, Farkas, Antal és László, mindegyikben volt irodalmi tehetség.)

A magyarokhoz (részlet) 

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
     Ámbár ezerszer vak tüzedben
          Véreidet, magadat tiportad. …

… Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
     Szélvész le nem dönt, benne termő
          Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
     A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
          Róma ledűl, s rabigába görbed. (…)
(1810) 

A magyarokhoz II. c. versét Kodály Zoltán megzenésítette:

A magyarokhoz (II)

Forr a világ bús tengere, ó magyar!

Ádáz Erynnis lelke uralkodik,

     S a föld lakóit vérbe mártott

          Tőre dühös viadalra készti.

 

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,

A balti partot s Ádria öbleit

     Vér festi, s a Cordillerákat

          S Haemusokat zivatar borítja.

 

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,

A Dardanellák bércei dörgenek,

     A népek érckorláti dőlnek,

          S a zabolák s kötelek szakadnak.

 

Te Títusoddal hajdani őseid

Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk

     A bölcs tanács s kormány figyelmén

          Állni-tudó legyen a habok közt.

 

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,

     Nem félek. A kürt harsogását,

          A nyihogó paripák szökését

 

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

     Ez tette Rómát föld urává,

          Ez Marathont s Budavárt hiressé. (1807)

Fohászkodás (részlet)

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
   Léted világít, mint az égő
      Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

… Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
   Ronthat s teremthet száz világot,
      S a nagy idők folyamit kiméri.

… Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
   S hozzád közelb járulhat, akkor
      Ami után eped, ott eléri. (…)

(1807-1808 körül. Végleges formája: 1810)

Levéltöredék barátnémhoz

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
     S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
     Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Lefestem szüretem estvéli óráit,
     Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
     Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
     Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
     S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Az őszibogárnak búsongó hangjai
     Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
     Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Életem képe ez. – Már elestvéledtem,
     Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
     A szelíd szerelem hamvadó szikrája
     S bús melancholiám szomorgó nótája.  (1804)

* 

Amikor Berzsenyi szülőföldjéről, Kemenesaljáról (Egyházashetyéről) végképp elköltözött, ezt a csodaszép verset írta búcsúzásképpen:

Bucsuzás Kemenes-Aljától 

Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve bucsuzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körűl a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink. (1804)

Az elmúlásról szól:

A közelítő tél  

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
 

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
 

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
 

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
 

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
 

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke! (1804 után)  

Életének összefoglalása a

 

 Barátimhoz c. verse
 

Én is éreztem, s tüzesen szerettem,
Éltem a föld szép örömit, barátim!
Barna fürtim közt szerelem s vidámság
Myrtusi nyíltak.
 

Repdezett szívem kies édenében:
Mint ama boldog ligetek lakója,
Már midőn a porkötelet lerázta
Léthe virányin.
 

A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,
A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett.
 

Mennyi tündér báj s ragyogó kilátás,
Mennyi andalgó öröm és reménység
Rengetett, édes Csalatás! öledben
Mágus erővel.
 

Álmaim tűnnek, leesik szememről
A csalárd fátyol, s az aranyvilágnak
Rózsaberkéből sivatag vadon kél
Zordon időkkel:
 

Hol csak a külszín fedi a valóság
Puszta országát bibor állepelben;
Ámde a bölcsnek beható szemével
Játszani nem mer.
 

Látja a Virtust letapodva nyögni,
Látja a Bűnnek koronás hatalmát,
Sokrates méregpoharát s Tibérnek
Trónusa mocskát;
 

Látja, és keblét szomorún bezárja.
Nem szeret semmit, de nem is gyülölhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
Hal ki nyögése. (1804-1808 között)
 

Dukai Takács Judithoz (itt cs-vel ch helyett a Takách)
 

Hogy a szelíden érző szépnemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férjfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.
 

De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Mig ott is újra vélünk egyesűlnek?
 

Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?
S kivánhatunk-e tőlök olly csudát,
Hogy céljainknak megfeleljenek,
És lelkeinkkel öszvezengjenek,
Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk?
A míveletlen föld csak gazt terem:
A lélek is csak úgy emelkedik
A virtusokhoz égi szárnyakon,
Ha delphi isten önt sugárt belé,
Melly úgy kifejti lelkünk díszeit,
Mint éltető nap a virágkebelt.
 

Midőn csapongva ömledő dalod
Klavírod érző hangjain lebeg,
Midőn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív s nyilt ész lángigéje,
Melly szívet-elmét egyaránt hevít:
Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke,
Hogy a Teremtő legbecsesb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Játéka, kénye rabjává alázta!
 

Te megboszúlva méltóságtokat
Kihágsz nemednek szűk korlátiból,
Mellyekbe zárva tartja vad nemem;
Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,
Mellyen csak a nagy férjfinyomdokok
Vezetnek a szép tiltott táj felé;
Hol a vakító fénybe vont igazság,
Ámbár szemünket kápráztatja is,
De megmutatja a virtusnak útját,
Melly halhatatlan istenekhez int;
S hol a poézis nyájas istenei,
Szemünkhez illő földi öltözetben,
Enyelgve zárnak karjaik közé,
S a symboláknak hímes fátyolában
Öleltetik meg a nagyot s dicsőt,
S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát s égi tiszta kényt.
 

Érzed hatalmas ihletésöket,
S hevűlt kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,
S mint a kalitka zárát elhagyó
S ismét szabadban lengő fülmile
Örömre gerjed, s harsány csattogással
Repűl az erdők zöld árnyékiba,
S idvezli a rég óhajtott galyakról
A tarka völgyet s virradó eget:
Meglelkesedve s égi szárnyra kelve
Lengsz vígan Áon szent virúlatin,
Hol a teremtő Pindar díthyrambja
Harsogva zúg le Pindus ormain,
S a gyönge Sappho esdeklő dala
Nyögdelve reszket gyenge húrjain;
Hol új meg újabb szépségek csudáit
Bájolva látja repdező szemed,
Hol új meg újabb zengzetű melos
Lángolva járja által lelkedet
S zengésbe hozza gyenge lantodat.
 

De, oh leányka! még itt nincs határ!
A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Kettősen érzed a jót és gonoszt,
S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.
Nézd a magasban fénylő bölcsességet,
Körűlragyogva csillagnimbusával
Az isteneknek békes sátorában,
Hová nem érhet semmi földi tőr!
Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát
Ismérni, s győzni a föld szörnyeit,
Indúlatinknak pusztító dühét
És a szerencse játékit nevetni,
Használni élted szűk kerűletét
S bátran letenni a halál kezébe.
 

Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal.
Vezessen érző kebled istene.
Ölelje myrtus barna fürtidet.
Az égi Múzsák s Grátiák ölén
Álmodd el élted rózsaálmait,
S védjen Minerva pályád zajjain,
Mint Áriont a tenger istenei,
Midőn zenegve szállt a delfinen. (1815)

 

(Vas megyében a 84-es főútról Duka felé kanyarodva, a község temetőjében egy kis fehér épületben található Dukai Takách Judit költőnő sírhelye, amely a Nemzeti Sírkert része. A falu központjában pedig még áll az egykori Dukai Takách-kúria, amelyet a „magyar Szapphó” életében édesapja építtetett.)

(Elolvasható még ebben a blogban: Dukai Takách Judit) 

(Kölcsey Ferenc megbánta, hogy egy életre elkeserítette kritikájával Berzsenyit. Halála után kért tőle bocsánatot Emlékbeszédében:  

https://mek.oszk.hu/06300/06367/html/01.htm#196  )

EMLÉKBESZÉD BERZSENYI DÁNIEL FELETT

Olvastatott a M. T. Társaság V. közűlésében szept. 11. 1836

Az emberi nem, egészben tekintve, örökre virágzó növény, minek egyfelől hervadó virágai mellett, másfelől szünet nélkül újak és újabbak fakadnak s nyílnak ki. Végetlenűl tenyésző élet ez; hol múlt és jelen csak a jövendőnek szolgálnak magúl, s a bölcs örvendve néz e jövendő elébe; mert tudja, hogy az bizonyosan felvirúl, s felvirúlta után enyészetre sem hajlik, míg magából a következő időnek alapot nem készít.

De ki elég erős, mindég és mindenütt csak az egészre vetni pillantatát? Egyes emberek, a végetlen egész egyes virágai vonzanak bennünket magokhoz; egyesekhez fűzzük hajlandóságunkat, érdekeinket, szerelmünket; s midőn az egyesek hervadnak és enyésznek, megszakadni érezzük az egymásbólfolyt idők folyamát: s ez érzet a legkínosbak közé tartozik. Mert szívünk legtermészetesb indúlata, vágya és küzdése, majd tisztán, majd homályosan, a jövendőt tárgyazza; s mondjátok meg: a megholtak jövendője hol vagyon?

Kettő a felelet. Egy, mely a hit vezérkarjaira útasít, s a jövendőt túl a síron, sejdítési homály alatt mutatja. Más, mely az emberiség egésze felé fordúl; s innen a síron, az enyészet nyomain mindig újonnan keletkező életre figyelmeztet. Lelket emelő, nagy gondolat fekszik mindegyikben! de gyarló az ember, s ami vagy alaktalanúl, vagy temérdeksége miatt által nem tekinthetőleg áll előtte, abban kielégítést nem lelhet. Így, kimúlt kedveseinek elsötétűlt jövendőjétől a múltra tér vissza; s ha a remény kinézetei megszűnni látszanak: az emlékezet karjai közé dől; s lefolyt öröm és szenvedés körében ábrándozik.

Innen van, hogy emléket állítunk az elhúnytnak, hogy beszéd által megújítjuk emlékezetét azoknak, kik többé nincsenek. E visszapillantás a kialudt életre szándékos csalódás által enyhíti a fájdalmat, midőn a nemlétel gyötrő gondolata helyett az egykori élet meleg képével foglalatoskodunk; s egyszersmind hiúságunkat azon vígasztalással tápláljuk, hogy az emlékezet életet ád; s ki tetteiben megemlegettetik, az halhatatlan lesz.

És ez valóban áldás Istentől, ki így adá! Gondolkozó s tökély után törekvő lénynek, ki magát az egész emberiség képviselőjének tekinteni szereti, megfagylaló gondolat oly végvonal, hol minden törekvéseivel együtt örök éjbe süllyedjen. De a marathoni győző emlékszobra nemes lángot ébreszt az ifjú Themistokles keblében; s Kalpe szirteinél, a Herakles felől homályosan szállongó rege, a földkerekség leendő urának szemeiből dicső tettek után sovárgó könnyeket fakasztott. Emberi gyarlóság alapjából pattan fel a szikra, mi a parányi, múlandó embert élet utáni nagy következményekre munkálni élessze.

Ez ideától hevűlve készülök itt, kis tehetségem szerint feltűntetni elköltözött társunknak, a mi Berzsenyinknek emlékezetét. Mert ő sincsen többé; benne is saját fényében ragyogó csillagot veszténk el; s most illő a kor embereinek tudtúl adni, miképpen a magányba vonúlt s címekkel nem ragyogott férfiúban azon kevesek egyike van eltemetve, kik a süllyedés szélén gyakran állott magyar nemzetre való díszt hoztanak.

A sokaság nem foghatja meg: mint lehessen költőről így szólani. Jól van! ha ti azt hívjátok költőnek, ki szavakat foglal versekbe, s történetesen felduzzadt érzeményeit, s egy-egy elmésen elővillant gondolatát papirosra önti, s olykor valamely csillogó urat pártfogás reménye miatt megénekel, vagy a könyváros szűk zsoldjáért az almanachokba divatárukat készítget: akkor igenis, a sokaságnak igaza van.

De ha költő nevet csak az érdemel, ki nemesített érzelmeket hordoz keblében, ki a természetre, az emberi szenvedelmekre vizsgáló tekintetet vete, ki a való életet magas szempontokból vevé fel, s dalát a szépnek és jónak, s az örök dicsőségnek szentelé, hogy általa minden ifjú kebel szent lángra gyúladjon: valljátok meg, akkor a költő bizonyos jótevője az emberiségnek; s nevét hála és tisztelet érzelmei közt kell neveznünk.

Való, a költészet jótétei nem éppen kézzelfoghatók. Akarjátok-e, hogy csak az érdemeljen figyelmet, ami gyermekeitek kenyerét bőven adja meg? Ó, úgy - az egyszeri író szerint - a kerekes rokka feltalálója minden Homérok felett fog állani! De gondoljuk meg: az ember nemcsak testi, hanem szellemi lény is egyszersmind. Mi lenne az emberiség, ha vadállatként egyedűl élelem után futkosna? s mi lenne a nemzet, mely egyedűl kalmárkodó nézetek után indúlván, az egész természetet csak kincses ládának tekintené, s a csillagok ezreit csak arra valóknak, hogy portékás hajója útát igazgassák?

A míveltség kezdő korában minden nemesb érzemény és ismeret költő által énekelteték. Vallás, filozófia, történettudomány költészet karjain léptek fel. De az ember hívtelenné lőn mesteréhez; s midőn a kor haladtával ifjúi lelkesedése hideg körültekintéssé változott: minden ismereteitől s tudományától azt kívánta, hogy éléskamrájának, kincstárának, s uralkodási szomjának szolgáljanak. Így tétetett a vallás hatalom zsámolyává, az isteni matézis hódítók és uzsorások eszközévé, s több ilyenek. És ezek, s a hasonlók ugyan mindaddig, míg s amennyiben az egyetemi haszonvágyat eszközlik, becsben fognak tartatni: de költészet és filozófia hidegen nézetnek. Mert sem mindennapi kenyeret nem termesztenek; sem gyárművek virágoztatására közvetetlen nem alkalmazhatók.

Vagynak, kik üres óráikban a költő műveinek nehány pillanatot szentelnek; s azok becsét, mint időtöltést szerző dolgokét, határozzák meg. De jaj a költőnek, ha célja csak időtöltés vala! A való költészet, s a filozófia komoly múzsája rokonszövetségben állanak. Mindegyik magas emelkedésben lebeg az emberiség felett; pillantásait szünetlen arra fordítva. Két tolmácsa a léleknek, mely az állatemberben isteni eredetet bizonyít. Boldog, ki intéseiket érzeni és érteni megtanulhatá!

Berzsenyi minden kétségen túl egyike vala azoknak, kiket a való költészet szelleme élesztett. Azon időben, mikor literatúránk pártfogás nélkül, egy-két lelkesebbnek magányos falai között elszigetelve, titkosan tenyészett, senkitől nem ismerve, díjt és pályalombot nem várhatva, egyedűl keble mozdúlatitól vezérelve kezdette ő fakadó érzeményeit dalba önteni. Mezei magányában úgy áll vala, mint az Oceán szigetén nyíló szép virág, melynek pompáján emberi szem örvendő bámulással nem mulat, s az örökre zúgó hullámok közt, a hidegen lesugárzó csillagos ég alatt

nincs bájsereg, mely őt körülröppenné,
nincs vándor, aki szellemkarra venné -

s lehet-e költőre nézve szomorúbb helyzetet képzelnünk?

Mi a dal? harmoniás szavakba öntése a gondolattá érlelt érzeménynek. S mi indítja a költőt ezt tennie? Azon természeti hajlandóság, miszerint azt, ami a keblet dagasztja, ohajtjuk rokonérzésűekkel közleni. Midőn már a költő e természettől belénk plántált közlékenységnél fogva dalát elzengi, és nincs, ki az édes hangot felfogja; nincs, ki figyelmet fordítson arra, mit szíve teljességéből kiömleszteni neki oly fontos volt: nem fogja-e a részvét hiányát fájdalmasan érezni?

Aztán tagadni nem lehet: a költő nemcsak részvétért, de dicsőségért is énekel. Midőn Pindar, a Delphi istenének boltjai alatt, a nagy tömegben összegyűlt hellén nép előtt énekelt; s a dal szívemelő hatalmát ezer meg ezer szemből olvasta: lehetséges-e hogy lelke percenként szebb és lobogóbb lángra ne gyúladt legyen? De magárahagyatva, nép nélkül, melyet az ének ereje felrázzon, nép nélkül, mely hazája fényét az énekben visszasugárzani örömmel tekintse, puszta falaknak vagy az erdei visszhangnak mondani el az érzelem szózatát: bizony a lelkesedésnek nem nagy táplálékot nyújt. Innen van, hogy sok költőnk oly korán megszűnt énekleni; s hogy a gazdagabb keblű genie is csak kis részét adá annak, ami szívében élt.

Istennek gazdagabb ajándéka nincs, mint az ifjuság. Szívünkben megárad az érzemény, hasonlóúl a tavaszi plántában meggyűlt bő nedvhez; s így történ, hogy az ifjú költő az előbb említett megjegyzések alá nem mindig tartozik. Elhagyatva, puszta magányban állva is elzengi ő, mi kebléből felszökellő vízsugárként, erőszakosan tolakodik fel; s e lélekállapot tart mindaddig, míg az élet nyara közelebb jön, s egy komoly pillantat a világba más jeleneteket mutat előtte.

Az ifjuság e tenyésző ereje, mely a férfikor kezdeteig szünetlen nevekedő hatalomban virúlt vala, teheté azt, hogy Berzsenyi elszigetelve is, dalát a nemzettel nem hallatva is, a kezdő énekes gyöngéd ömlengéseitől a teljes forralomba jött erős kebel áradozásáig emelkedhetett; s hogy nemcsak a lírai költészet szokatlan magasságát érte el, hanem egyszersmind egészen új s ifjúilag virító, páratlan ragyogású költői nyelvet is alkotott magának, legillőbbet azon tündérvilághoz, mely általa teremtve, dalai minden sorából felénk sugárzik.

Nem kell felednünk; e férfiú Kisnek s Kis által Kazinczynak barátja volt; s már akkor, mikor kettőjökön kívül még senki más nem tudá: mit rejteget keblében a szép Somogy, a bajnokok vérével öntözött, s a lírai költészet másik koszorúsának, a mi elhúnyt Virágunknak lételt adott szép Somogy. S mi vala természetesb, mint ily baráti körben, ily költőnek, ily alkotó hajlandósággal fordulni a nyelv felé? A szerencse, mely nyelvünket s literatúránkat századokon keresztül oly szűken pártolá, időről-időre mégis gondoskodott, hogy ne csak el ne süllyedjenek, hanem fenntartó szellemet is nyerjenek magokba, minek erejével ifjodva és erősödve szebb élet elébe siethessenek. Kazinczy és Berzsenyi két géniusz valának, kik elhagyatás, mondhatnám eltapodtatás szomorú napjaiban varázserővel jelentek meg a magyar nyelv mellett; azt nemcsak életben tartották, de csínnal és kellemmel és fiatal bőség tündöklésével öntötték be; s új karaktert adának neki, mely századokon keresztül viruló szépség gazdag forrása lenni meg nem szűnend.

Lesz idő - adná az ég, legyen minél előbb, minél tartósban - midőn hitelt alig nyerend, hogy művek, mint amilyeket Kazinczy és Berzsenyi nyújtának, éveken keresztül nyomtatót nem találtak; éveken keresztül nem találtak embert, ki a nemzetre örök díszt hozó műveket a hazának bemutatni merészelte volna. Így történt, hogy az ifjú énekes megzendíté dalát, s mi mások évekig nem hallók csak nevét is. Így történt, hogy a férfiúi évekbe lépett költő egy-két lelkesnek ismeretségébe jutott, s mi mások távoltól hallók nevét említtetni; s évekig nem láthattuk egyetlen sorát is. A nemes elsírá könnyét a dicsőség után és nem mutatkozott kéz, az érdemelt díjt homlokára fűzendő.

E folyó század kilencedik évében hallám előszer Berzsenyi nevét pusztán említtetni; követő év tavaszán látám őt, és vele kéziratban lévő dalait; s fessem-e az örvendő bámúlást, mellyel ez, azon korban oly váratlan, oly előre nem sejdített tünemény meglepett? A még készülő, fejledező ifjút nem ismerhetém; s íme egyszerre, pillanatban felgyúló meteorként állott a líra elragadó magasságáig felküzdött férfiú előttem. Mi Horácban s Matthisson énekeiben oly megkapólag hatott reám, itt összeolvasztva lelém fel; új világ nyílt verseiben saját fénnyel, hévvel és nyelvvel ékesűlve. És én ifjúságom reggelét élém; homályosan küzdék messze ideál után; s nem természetes-e, hogy e találkozás és meglepés éltem legelragadóbb pillantatai közé tartozott? Nehány napot lelkesűlve tölték körében; s búcsúztakor gyermeki odaadással csüggtem kebelén; előszer éltemben és - fájdalom, úgy akará a sors egyszersmind utólszor.

Három év múlt el ismét, s a régen várt költemények végre a közönség sajátivá lettenek; s ekkor lőn, hogy literatúránk új időszakba lépett által. Kazinczy haladási rendszere szokatlan figyelmet kezde gerjeszteni. Kevesen fogták fel a szellemet, mi által vezetteték; a sokaság forrongani kezdett; féltette a nyelv tisztaságát, s annyival inkább, mert némely írók, belső szükségtől ösztönöztetve, de ízléssel s nyelvtudományi elvekkel nem bírva, fonák újításokra veteműltek. Terjedt a nyelvféltés; s mellékes érdekek által nagyobbbítva, szövetkezést okozott az ellen, ki az új rendszer vezére volt, s kinek szellemi felsősége szokás szerént a kisebbeknek fájt - Kazinczy ellen.

Élénk ellenküzdés élénk részvét kezdete; s kik a kor fejlésnek indúlt hajlandóságai ellen harcolnak, rendszerint csak a kifejlést és érelmet segítik. Így történt akkor is; és szerencse hazánkra, hogy Berzsenyi ez időpontban jelene meg. A haladás és maradás embereinek egyformán kapá magához figyelmöket; azért olvasói többen valának, mint különben; köztünk azideig szokatlan hévvel itt becsülteték, ott üldözteték; s mindkettő által literatúránk új szakának irányára, s azon érdeknek, mely olvasóink számát naponként nevelé, mind megalapítására, mind megtisztítására nagy hatást gyakorolt.

Ily szempontból nézve, az önbecset teljesen érző férfinak könnyű vala az ellene s Kazinczy ellen tisztátalan forrásból indúlt, s dicséretlen szenvedelemmel folytatott megtámadást eltűrni. Unokáink nem fogják tudni: mi volt az egykor oly ismeretes Mondolat? Berzsenyi ezt előre láthatá; s nem természetesen következett-e, miképp a késő százakra kitekintő genie megvetve nézzen keresztűl a cimborán, mely kurta kezeit a költő magassága felé terjegetni törekedett, hogy a reá nézve elérhetetlen borostyánt letépje?

Idő haladt; s a líra magaskeblű birtokosának dalai másodízben jelenének meg, s bővítve. Kevés év leforgása literatúrai új időszakunkat győzelmesen előbbre vezeté. A maradás emberei még vívtak; de csapásaik napról-napra sikeretlenebbűl hullottak le. Nyilván volt: a harcmezőről leszállandók lesznek nemsokára; s a bölcsőjéből kiemelkedő új nemzedék egyedül a múlt kor történeteiből fogja őket ismerni.

Most a Tudományos Gyűjtemény indúlt meg; s tervének egyik szép szakasza lőn: magas szempontú kritikának nyitni pályát; s elvek szerint, és részrehajlatlan kimondott ítéleteket venni fel. Ifjú vala az író, ki többek között felszólíttatott; s ez azt hivé, kritika valamely műv felett, nem egyéb, mint vizsgáló pillantást vetni az író lelkébe, kitalálni karakterét, követni őt azon kifejlésekben, melyek karakteréből, körűlményeiből és studiumaiból természetesen eredtek, viszonyba tenni a művet szerzőjével; majd a szépnek, jónak és valónak elveihez felemelkedni, mértéket venni a tökély legfennsőbb lépcsőjéről, s azt a művre alkalmaztatva határozni meg a távolságot és közelséget, mely a műv és mérték közt találkozik; s így kimutatni ugyan a botlást, de ugyanakkor példányul állítani fel, amit a géniusz lelke hatalmában teremtőleg tűntetett fel.

Kritikát ily gondolatban parányi költőre alkalmaztatni: hálátlan fáradás. Azért, ki magának az útat úgy rendelé, kénytelen vala vizsgálatait a nemzet elsőrangú énekeseire fordítani; s pályáját Csokonai, Kis és Berzsenyi műveikkel kezdé meg. Mint ítélt? annyi évek után ki akar ez ennyire csekély dolgokról emlékezni? Amit mondani készülök, amit ez ünnepélyes pillanatban mondanom kell, csak ez: Berzsenyi olvasá az ítéletet, mely versei felett mondatott, keménynek, fanyarnak, igazságtalannak lelé azt; s keble az ítélő iránt elhidegedék örökre.

Az ifjú, Tek. Társaság, az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét megitélni merész volt, s ki e merészséget oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg, ez az ifjú - én valék.

Hosszú idő folya le; a fiatalság reményteljes napjai elenyésztek; s most őszült hajszálaimmal, hideg valóságtól kihűtött kebellel állok itt, s a múltra visszatekintvén kérdezem magamtól: ősz gyermek, számláld el a hasznot, mi ifjúkori tettedből származik!

Korodra akartál hatni? korlátolt, kicsiny erődhez nehéz akarat! és hatással lenni a korra, nem is mindig kívánatos. Társaid megérzik a rázást, ha álmaikat bolygatod; de nem kérdik honnan indúlsz, s hová mégy? s tettél jót vagy rosszat: magadnak tevéd; és a sokaság járja az útat, merre az ezerképpen változó vélemény árja ragadozza; a genie pedig sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt, mit követni, csak ő bír erővel.

Berzsenyi még élt, de mélyebben vonúlt magába; lassanként elnémúlt az ének szózata; komoly vizsgálat foglalá el az alkotó költészet helyét, s ő könyvei közt, háznépe karjaiban elhúnyt, anélkül, hogy békejobbot nyújtott volna annak, ki huszonhat év előtt dagadó kebellel vevé tőle búcsúját.

Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? az élet útai keresztűl járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.

1836