Csokonai Vitéz Mihály
(Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.)
(A felvilágosodás költője, szentimentális, rokokó és népi stílusjegyekkel)
Csokonai Vitéz Mihály – Mindössze 31 esztendőt élt, de ezalatt olyan gazdag életművet hozott létre, akár Vörösmarty, Petőfi vagy Arany János. A felvilágosodás korának legnagyobb magyar költője.
Debrecenben született, 1773. november 17-én. A cívisvárosban fejlett iskolakultusz volt már ekkor, Csokonai a nagyhírű Debreceni Református Kollégiumban tanult. Itt szerezte meg korát meghaladó műveltségét; tanárai a jövő tudósaként emlegették. 21 éves korában nyilvános tanítónak választják, ekkor már járatos a görög, a latin, az olasz és a magyar költészetben. „Poeta natusnak”, költői őstehetségnek tartják. Kazinczy Ferenc a barátai között említi.
Azonban zabolátlan, korlátokat nem ismerő egyénisége miatt eltávolítják tanítói állásából. Akkortájt ez a fiatalember már megírta, A méla Tempefői, avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon című ötfelvonásos vígjátékát.
Sárospatak következik életében, ahol egy ideig jogot hallgat, de a költészet szeretete felülírta a jogét. A következő állomáshelye Pozsony lett, az itt ülésező országgyűlés (diéta) idején keresett mecénást Diétai Magyar Múzsa című lapjához. Mecénást nem talált, a lapot saját maga adta ki, és az országgyűlés végeztéig 11 szám jelent meg belőle.
Új lapot is akart indítani Nyájas Múzsa címmel, de a pénzhiány ezt is meghiúsította.
Kazinczyt letartóztatják a – francia forradalommal szimpatizáló – magyar jakobinus mozgalomban való részvételéért, Csokonai pedig Komáromba megy, itt remél életlehetőséget. Ehelyett a szerelemmel találkozik, Vajda Juliannával, Vajda Pál komáromi kereskedő lányával, kit verseiben Lilla néven tett halhatatlanná.
A Tartózkodó kérelem-mel, e miniatűr remekművel fordul Lilla felé:
A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.
Lilla viszonozza érzelmeit, ám a lányt a szülei egy gazdag polgárhoz adják férjül, így e boldog élet ezzel megszakadt. Elindult viszont a magyar irodalom első szerelmesvers-ciklusa.
Következnek a csalódás, a bánat versei, a természethez forduláséi, melyektől gyógyírt remél lelki fájdalmára. Megszületnek A reményhez, A tihanyi echóhoz, Az estve című költemények.
„… Óh áldott természet! óh csak te vagy nékem / Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, / Melynek én örökös földesura lettem, / Mihelyt teáltalad embernek születtem.” (Az estve, 1796)
Ezután egy ideig a csurgói gimnáziumban helyettes tanár, majd az 1700-as évek végén visszatér szülővárosába, Debrecenbe. Ekkor születik Dorottya című komikus eposza és a népi humorból merítő Karnyóné c. vígjátéka.
Otthon elvonultan csak az irodalomnak él, néha felkeresi barátait, 1801-ben a börtönéből kiszabadult Kazinczyt látogatja meg. Pártfogót nem talál, életében csak pár verse jelenik meg. Szeretett öccse meghal, kis háza leég a nagy debreceni tűzvészben, 1802-ben.
Utolsó költői diadalát 1804 áprilisában aratta Nagyváradon, a Rhédey Lajosné temetésén személyesen elszavalt búcsúztató versével, e másfél nap alatt megírt, nagyszabású filozófiai költeménnyel. (Halotti versek)
Az itt kapott tüdőgyulladás vitte sírba 1805. január 28-án.
Csokonai a nyelvújítás előtti utolsó nagy költő volt, ám verseiben nem érződik nyelvi nehézkesség, sőt, a könnyed rokokónak alig van költője Európában, aki hozzá mérhető. Olyan nagy költőink vallották példaképüknek, mint Ady, Tóth Árpád – ennyivel előzte meg a saját korát.
A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
A tihanyi ekhóhoz
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közül.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe ül.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talán több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.
Akik hajdan jó barátim voltak
Még felköltek ellenem,
Üldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.
Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.
Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.
Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
Bölcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.
Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talán a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll együgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Csokonai és Lilla
Csokonai és Lilla szerelmének története:
https://www.google.com/url?sa=i&rct=j&q=&esrc=s&source=images&cd=&cad=rja&uact=8&ved=2ahUKEwiz1IShtt3bAhVPblAKHX2ZCVQQjhx6BAgBEAM&url=https%3A%2F%2Fkozepsuli.hu%2Fmeg-csokot-ragasztott-orcamra-csokonai-es-lilla-szerelmenek-tortenete%2F&psig=AOvVaw3C8AtakavnqLdXX4AJp_Gm&ust=1529418461744734
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése