Csorba Győző

 

Csorba Győző

 (Pécs, 1916. november 21. – Pécs, 1995. szeptember 13.)

Csorba Győző Pécsett született 1916-ban, és teljes életét szülővárosában töltötte, ahol biztos háttért jelentett számára könyvtárosi hivatása.

Lírájának jellemző területei a lélek, az élet és a halál, a család és a kert. Írt „közéleti” verseket is, de politikai kérdésekkel nem foglalkozott. Sajátos hangú, egyéni utat járó költő. Weöres Sándor így összegez 1978-ban: „Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugság-mentes abszolút lírikust… Pécsi családi körében, társas magányában az örökkévalóságnak dolgozik.” Goethe és Janus Pannonius mellett legtöbbet Dante, Petrarca és Rilke verseiből fordít. A pécsi irodalmi élet egyik fő alakítója volt, minden pécsi irodalmi folyóirat szerkesztésében jelentős szerepet vállalt. Vidéki költőként ő kapott először Kossuth-díjat, ezenkívül – többek között – József Attila- és Baumgarten-díjat is, valamint megkapta a Magyar Köztársaság Középkeresztjét.

„Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni” – vallotta költészetéről.

 

Aki sok szépet…

 

Aki sok szépet mondott el hiába,

szűkszavú lesz vagy néma, –

tudom: fáj, hogy neked jutott

szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,

nyirok s penész ölelget;

nem csillagokat üldözök, –

kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,

már-már magam kinozva, –

ha rám gondolsz, a jó helyett

gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,

– embertől más se telhet, –

önnön-szívemre készitem

e gyógyító szerelmet. –

Aki sok szépet mondott el hiába,

szűkszavú lesz vagy néma,

de minden szépnél szebb lehet

szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,

ahogy a víz a gödröt,

a napnyugtát az aratók,

az istállót az ökrök.

 

CSALÁDI FÖLJEGYZÉSEK

1

Eszter, Noémi, Zsófia: három
(Eszter a nagy,
Noémi a középső,
Zsófia a kicsi) lányom.

Ó, ha jönne, csak ne jönne,
                  csak ne jönne, ó, ha jönne,
                  jönne értük három derék legény:
                  megköszönném,
                  nem köszönném
                  meg én.

              2

Nem születtem apának én sem,
ti adtátok neveltetésem.
Melyőnk kapott többet, ki tudja?

              3

Pogány szentkép: középen lebegek,
négy nő fog át és tart a föld felett.
Ha olykor boldog lennem lehetett:
őket illeti köszönet.

 

Közéjük 

Úr voltam sokáig: ember-rang magas rang
ember-sors magas sors szégyen keveredni
kussoljon a kutya rebbenjen a macska
s a kerti bogárhad az meg csak dögöljön
a kerti növényhad száradjon zuzódjon
másik szint nagyon lent alattam ki bánja

Hátamba csapott az idő az időben
hátamba csapott a törvény - a közös baj
állatok növények rang nélkül közéjük
bebújnék közéjük melegbe közéjük:
mindünkre egyszerre akarna rálépni
testünk föltartaná győznénk a halálon

  

Miért? Miért? Miért?

Születés, élet és halál:
irgalmatlan szabály.

Én két parányi gyermekem
lépteit terelgetem,
szemeit tárogatom,
s szégyen kerülget, borzalom:
minden óra a szörnyeteg
perchez visz közelebb,
amelyben színt kell vallanom,
kérdéseiket hallanom:
miért? miért? miért?
megszületniük mit ért,
s miért, ha megszülettek,
hada a rettenetnek
s a fő-fő rettenet,
a halál mindenek felett?

 

Növények 

Mostanában kellene éjszakánkint
kimenni közéjük a kertbe
figyelni és tanulni tőlük
hogyan készülnek föl a télre
szűnik meg egymással csatájuk
búcsúznak bölcsen nyugalommal:
mert nyilván tudnak némi hasznos
tudnivalót ez alkalomra
mert vagyok én is tél felé menendő
mert felém is a tél jövendő
és összekeveredve jócskán
csak kapkodok mit is csináljak

 

Ars Poetica

Kimondani kimondani -
Ismerni kell a rejtezőket
A köddel együtt eltűnnek a rémek

Miért örülnek szörnyeimnek?
Minek botránkoznak meg értük?
A saját szörnyeikre néznek

A pokol korhoz kötött Újra újra
alá kell szállni ellene

Fekete szavak szárnyán kél a nap

UNOKA-RIGMUSOK

1.
Elér-e még a föld felett?
Vagy meglehet,
hogy már csupán emlékemet?
2.
A nap feljött rég az égre,
hogy először bújt a fénye
egy új szempár tükörébe.
3.
Hatodik unokám  –
De én nem unom ám!
4.
Bálintka, Violka,
mi kéne, ha volna?
Szilvinek, Évinek
hogy ityeg a fityeg

Hát a kis Krisztián?
Messze van! Nagy hiány!
S Ábel? – Ő csak félnapos,
rigmus nincs még róla most.
5.
Három fiú, három lány.
Engem meg már Kháron vár.

(1983. január-június)