Dayka Gábor

 

 

Dayka Gábor

(Miskolc, 1769. március 21. – Ungvár, 1796. október 20.) 

Dayka Gábor pap-tanár, költő volt. Kevesen ismerik. Egész életműve belefér egy kis kötetbe, Kazinczy Ferenc mégis őt tartotta a korszak legkiválóbb magyar költőjének, fájdalmas, szentimentális versei megnyerték a tetszését. Pár versét folyóiratában ki is adta.
Példátlan nyelvérzéke volt, rövid élete alatt valószínűtlenül sok nyelvet tanult meg, latinul úgy tudott, mint magyarul.
A felvilágosodás eszméit követte, ezért az egyház ellenségnek tekintette, sőt, amikor a vallási türelemről prédikált, eretnekséggel vádolták, s ott kellett hagynia papi hivatását, ami igen megviselte.
Fiatalon érte el a tüdőbaj. Remélte ugyan, hogy még megérheti versei kiadását, de a Martinovics-per utáni években nem jelenhetett meg magyar verseskötet. „A sorvadás őt Ungvárt 1796. október 20-án, 27 évesen elragadta.”
A versek szerencsére kéziratban megmaradtak, és Virág Benedekhez kerültek, aki elküldte őket a sokévi börtönből akkor szabadult Kazinczy Ferencnek, ki döbbenten vette hírül barátja elhunytát. Verseit aztán méltató bevezetéssel Kazinczy adta ki.
Dayka igazi lírája a fájdalmat, kétségbeesést kifejező versekben rejlik, mint amilyen „Az új esztendőnek első napjára” című, melyben szembenéz tűnő életével.

 

Az új esztendőnek első napjára 

 

Eggy esztendő ismét el-múlt,
S által-repűlt setét honjába:
De kedvem újra bé-borúlt.
Mit várom végemet heába?
S esdeklem a halál után?
Vélvén, hogy fájdalmim meg-szűnnek,
Ha napjai majd által-tűnnek,
Bús éltemnek, s az Ég meg-szán -
 

O Sors! mert nints többé reményem -

Alá nyomott a tsüggedés -
Hogy fel-virradhat még Nap-fényem:
Utól értt a bal-végezés -
O szánj-meg, s vond-elébb halálom!
Meg-halni nékem tsendes álom.
Tekéntsd keservim! nem de nem
Lassú halál bús lételem? -
 

Ha e világon annyi élni:

Mint úntalan jajgatni, félni,
Sorvadni a kereszt alatt:
Még nem az ember által-hat
Az életnek keskeny köréből,
S a főld gyomrába vissza tér,
S a Végezés rejtett töréből
Ki-fejtve gyászos véget ér: -
 

Ó már meg-érttem a halálnak,

Szegezzd rám mérges íjjad! ím
Már nintsenek több könnyeim -
Szép napjaim mord télre válnak,
Pályámat el-futottam; ints!
 

S indúlok önnként a határra,
S bé-zárom éltem - a halálra
Már senkinek több jussa nints.

(1790)

Talán legszebb verse A rettenetes Éj-szaka című, melyben a viharos éjszaka riasztó fény- és hangjelenségei költőien festik le a lelkiállapotát, egy reményvesztett ember szenvedéseit.

A rettenetes Éj-szaka

A barna felleg szárnyainn az Éj
A főldre borzasztó árnyékot hint:
A hóld tsillámló fényje bé-borúl:
Homályba süllyednek tsillagjaink.
A záporral terhes köd meg-szakad,
S özönbe fojtja a Természetet.
Nézzd! a gyilkos villám mint hembereg,
Mint tsattogtatja mennykövét alá
A zordon Ég! a pusztító tüzek
Hasítják a kősziklás bértzeket.
Az öldöklő villámok fényjinél
A halvány ortza rettegést mutat.
Fel-rémül ágyából a Babona,
S szentelt világgal űzi a halált.
Ím újra tsattan! és az ártatlan
Lelkét Kegyesse karján hörgi-ki -
Tovább, tovább kérlelhetetlen Ég!
Forgasd-fel a réműlt Természetet,
S szegezd rám élet-oltó nyíladat!
De jaj! meg-szűnt a gyilkos fergeteg,
A hóld ki-búvik a homály alól,
S a tsillagok halvány fényt hintenek,
Az Ég derűl; rémítő éjszaka!
Mert hólnap újra hajnalom hasad. (1790) 

Newtonra

Setétség vonta-bé törvényid ó Természet!
Az Úr mond: Légy Newton! – s világosság tenyészett (1792)