Dsida Jenő
(Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.)
Dsida Jenő 1907-ben született a Partiumban. Születése regénybe illő volt: A gyerek már útban volt, amikor szülei megszöktek otthonról. Anyját végül máshoz kényszerítették, s csak fia születése után tudott elválni és szerelméhez hozzámenni. Dsida Jenő szívelégtelensége miatt korai halálának tudatában alkotott, visszatérő témái a hazaszeretet, a mély katolikus vallásosság, a szerelem és a halálfélelem.
Dsida Jenő költői pályája gimnazista korában indult, első versei Benedek Elek gyermeklapjában, a Cimborában jelentek meg. Haláláig publicisztikával kereste kenyerét, munkatársa volt többek között az Erdélyi Lapoknak, a Helikonnak, az Erdélyi Fiatalok című lapnak, valamint titkára az Erdélyi Katolikus Akadémiának és a Pen Club romániai magyar tagozatának.
1928-ban adták ki a Leselkedő magány című verseskötetét, 1933-ban a Nagycsütörtök, 1938-ban, halála után az Angyalok citeráján című kötetét. Verseinek többsége vidám, bravúros rím- és ritmusjátékkal, melankolikus életérzéssel, a szépség és a jóság hirdetésének jegyében íródott. Kiváló formaművész.
Erdélyi írótársai elismerték tehetségét, de a magyar irodalomban csak halála után kezdték felfedezni. A Nyugat, melynek irányához legközelebb állt, egyetlen versét sem közölte, sem kritikát köteteiről.
Feleségéhez, Imbéry Melindához írt levelezése könyvben is olvasható, mely méltó emléke kapcsolatuknak. Egy évvel nősülése után hunyt el, 31 évesen. Megfázott, és gyenge szíve nem bírta el a betegséget. Sírján a Házsongárdi temetőben ez a négysorosa olvasható:
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
Egyik leghíresebb verse a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melynek létezését is megpróbálták örökre elfeledtetni, évtizedekig nem publikálták. Aktualitását Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása adta.
Psalmus Hungaricus (részletek)
IV.
…Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!...
V.
(…) Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom. (…)
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a
víz, mit lenyelek,
ha téged
elfelejtelek!
Nyelvemen izzó
vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged
emleget!
Húnyjon ki két
szemem világa,
mikor nem rád
tekint,
népem, te szent, te
kárhozott, te drága! (…)
Naplemente
Mi ez a
furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.
Völgyet
szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?
Fáj az éhség
s a jóllakottság,
mar az ital, a szomju csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.
Milyen sötét
lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres. Üres.
Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arccul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt....
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak....
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon....
Sírvers
A szabad ég alatt tanyáztam.
Gyermek voltam és karikáztam.
Míg karikám gurult előre,
ránéztem fűre, fára, kőre,
holdfényre, napra, csillagokra,
férfiakra és asszonyokra
s mindenen – legyen új vagy ódon –
elcsodálkoztam szörnyűmódon.
Nem nézve így lábam elébe,
e roppant gödör éjjelébe
zuhantam. – Istenem, ha árva
útfélen fekvő karikára találsz,
kérlek, keress meg engem:
E rút veremből végy ki engem!
Sírfelirat
Megtettem
mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
December
A Gyermek dicsérete
Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
– s keresztelő Jánosként hírdetem.
Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófuvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!
Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:
Bennem van, íme, csengő és harangdal
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek -
a fényes jászol s valamennyi angyal.
Itt van a szép karácsony
Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született! (1929)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése