Babits Mihály - hosszabb

Babits Mihály

(Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 
Krisztinaváros, 1941. augusztus 4.)

Babits Mihály irodalmi életünk „világítótornya”. Életét teljes mértékben az irodalom tölti ki, a századelő legműveltebb magyar írója, versek, tanulmányok, műfordítások (Dante: Isteni színjáték) és finom lélekrajzú regények (Halálfiai) szerzője. Első írói korszakában ún. poéta doctus (’tanult költő’), formaművész, aki a kulturális örökség ápolására törekedett. Az Adyval induló új magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. A Nyugat c. folyóirat főszerkesztője.

Az I. világháború tombolásának meg nem akadályozása miatt Istennel is pörbe szállt Fortissimó című versében: „Haragszik és dúl-fúl az Isten / vagy csak talán alszik az égben, / aluszik vagy halott is épen – / ki költi őt föl, emberek?”.

Nagy háborúellenes verse a felfokozott lelkiállapotban írt Húsvét előtt:

„(…) de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már! (…)”

A proletárforradalmak idején idegenkedve figyeli az eseményeket: Így ír a Május 23 Rákospalotán c. versében: „mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod / vagy boros emberként ingatod útaidat? / Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától. / Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét! (…) minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja! / hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom! / Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság, / annyi hazugság és elmulatások után!”

Később teljesen elfordul a közélettől, ekkor alakítja ki azt az elvét, hogy a művésznek „elefántcsonttoronyba” kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot.

A húszas évek derekától személyes lírájának vissza-visszatérő eleme lesz a testi szenvedés és az elmúlás fájdalma. Ősz és tavasz között című költeményében a természet elmúlását hasonlítja össze saját elmúlásával:

„(…) Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, híre sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

(…) Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”

Végül említsük meg az Esti kérdés c. költeményét, a magyar filozófiai líra legnyugtalanítóbb alkotását. A vers egyetlen áradó mondatfolyam, melyben az ősi kérdést veti fel: mi értelme az életnek. Bár az alapkérdést nem tudta megválaszolni, a versből olyan bőségesen árad az élet gazdagsága, hogy ennek bemutatásával válaszolt is a kérdésre: az élet értelme maga az élet.

„(…) mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?”

*

Pályafutásának összefoglalója: Cigány a siralomházban c. verse 

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.
 

Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.
 

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.
 

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.
 

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.
 

És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.
 

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!
 

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

*

„Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott.”

Egy ma is megszívlelendő verse: 

 Ritmus a könyvről

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,

hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:

mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -

így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Tudom én, hogy ülj bár autód volánja

mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -

mostoha vagy édes: az Élet leánya

lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!

Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?

Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,

mióta az Írást legyőzte az Élet.

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,

hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,

s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,

ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;

s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:

de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!

Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,

melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás

bora érik, s melynek sodrán a tanodás

fiú messze tenger öbléig csónakáz!

Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!

Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!

Választott, hű barát, ki sohase zaklat,

de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,

messze nemzedékek egymáshoz fűzője;

mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,

ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

Ki nélkül a nép csak feledkező falka,

emlékezet! áradj szerte a magyarba!

Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:

jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

Jelent a jelennel, testvért a testvérrel

köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!

S elszorított, fájó tagokba is érj el:

ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

Különös háló, mely országokat fog be!

Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!

Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:

s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

az Emberszellem szent hálójába, amely

idegent is szelíd testvérségbe emel,

mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely

szegény elítéltjét ég felé viszi fel.   

(1929. tavasz)

*

Elolvasni még: Babits: Jónás könyve, (Jónás - a Biblia szerint - megkapja az Úr parancsát, menjen Ninivébe, és jósolja meg a város pusztulását. Babits önmaga profetikus magatartását rajzolja meg a versben. Érzi a háború előszelét. Ám Jónásnak nem hisznek, kinevetik. A vers végső kicsengése: Nincs haszna a prédikációnak, ennek ellenére "vétkesek közt cinkos, aki néma" .)  Jónás imája - (Mintegy az előző mű epilógusa.)

*

Rövid versrészletek, idézetek Babitstól
*
„S bejártam így a multat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!”
*
„Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.”
*
„Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma.”
*
„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
*

(Babits: A tömeg és a nemzet - "... A tempót egy barbár kor irama diktálja,mely nem az én korom. Én még egy régi, szellemibb korból jöttem, mely előtt a legszentebb kapocs a nemzet kapcsa volt, szellemi kötelék. Ez a kor megveti a szellemet, s megveti a szellemi kapcsokat. ... A tömeg nem ugyanaz, mint a nemzet. A nemzet néha csak egy-két emberben él, míg az utcán ezren ordítoznak. Volt idő, hogy a magyar nemzet is csak egy-két emberben élt. Máskor elrejtőzött, tanulószobákban és parasztgunyhókban. A nemzet a lélek, a tömeg csak a test. Sajnos, a test uralmának korát éljük, a "tömegek lázadásának" korát. A modern politika nagy dilemmája éppen ebben van. Ki fogja visszaállítani a szellemnek régi tekintélyét a tömeg előtt? Ki bírja rá a sokakat,hogy hallgassanak a józan kevesekre? Ijesztő paradoxona a demokráciának! Amit csak a mélyebb s komolyabb kultúra oldhat meg, hogy jóvá tegye a tömegműveltség és félműveltség szörnyű vétkeit.
Mi magyarok nagyszerű nemzeti kultúrát örököltünk, melynek a gyökerei ma is erősek és termők. De nevezhetjük-e ezt a kultúrát közkincsnek? ... Ha elvész a nemzet, csakugyan azért vész el (ahogy Széchenyi jósolja Aranynál), 'mivelhogy tudomány nélkül való'. ... Úgy látszik egyszóval, nem sok a remény a közeljövőben, hogy a Szellem ismét úr legyen a nemzeten - ahogy történetének klasszikus idejében, az Eötvösök és Deákok idejében úr volt - s ellen tudjon állni a szörnyű politikai divatoknak, a barbárság különböző ragályainak, melyek ma fertőzik Európát. ... Nem, ez a nemzet nem vész el! ...
De itt többről van szó, mint egyszerűen fajküzdelemről és faji kérdésről. Igazában vallási kérdésről van szó, éspedig a mi keresztény vallásunk kérdéséről, nem a zsidókéról.Megyünk-e tovább a keresztény elvek útján, ahogy mentünk már majd ezer éven át, vagy visszatérünk érzésben a törzsi pogányságba? Hiszünk-e még a kortól és helytől független erkölcsi igazságokban, ahogy vallásunk tanítja hinni? Vagy csak koráramlatokban, 'a mai idők követelményeiben' hiszünk? Én katolikus vagyok. Számomra az igazság is csak katolikus lehet: azaz egyetemes érvényű, minden fajokon és századokon fölül álló. ...
Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük, micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor többé talán nem is nemzet a nemzet (csak tömeg vagy állam). S minden bizonnyal, nem magyar a magyar!" ) (1938 május)

Elolvasható még: 

https://www.google.com/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=&cad=rja&uact=8&ved=2ahUKEwiW1ZOur6jvAhXRz4UKHdmrAaEQFjAAegQIAhAD&url=http%3A%2F%2Fepa.oszk.hu%2F00000%2F00022%2F00660%2F21144.htm&usg=AOvVaw2ht8iH9BsIP_lUZHRjUsNQ