Babits Mihály - hosszabb

Babits Mihály

(Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 
Krisztinaváros, 1941. augusztus 4.)

Babits Mihály irodalmi életünk „világítótornya”. Életét teljes mértékben az irodalom tölti ki, a századelő legműveltebb magyar írója, versek, tanulmányok, műfordítások (Dante: Isteni színjáték) és finom lélekrajzú regények (Halálfiai) szerzője. Első írói korszakában ún. poéta doctus (’tanult költő’), formaművész, aki a kulturális örökség ápolására törekedett. Az Adyval induló új magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. A Nyugat c. folyóirat főszerkesztője.

Az I. világháború tombolásának meg nem akadályozása miatt Istennel is pörbe szállt Fortissimó című versében: „Haragszik és dúl-fúl az Isten / vagy csak talán alszik az égben, / aluszik vagy halott is épen – / ki költi őt föl, emberek?”.

Nagy háborúellenes verse a felfokozott lelkiállapotban írt Húsvét előtt:

„(…) de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már! (…)”

A proletárforradalom idején (1919. márc. 21. Magyar Tanácsköztársaság) idegenkedve figyeli az eseményeket: Így ír a Május 23 Rákospalotán c. versében: „mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod / vagy boros emberként ingatod útaidat? / Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától. / Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét! (…) minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja! / hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom! / Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság, / annyi hazugság és elmulatások után!”

Később teljesen elfordul a közélettől, ekkor alakítja ki azt az elvét, hogy a művésznek „elefántcsonttoronyba” kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot.

A húszas évek derekától személyes lírájának vissza-visszatérő eleme lesz a testi szenvedés és az elmúlás fájdalma. Ősz és tavasz között című költeményében a természet elmúlását hasonlítja össze saját elmúlásával:

„(…) Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, híre sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

(…) Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”

Végül említsük meg az Esti kérdés c. költeményét, a magyar filozófiai líra legnyugtalanítóbb alkotását. A vers egyetlen áradó mondatfolyam, melyben az ősi kérdést veti fel: mi értelme az életnek. Bár az alapkérdést nem tudta megválaszolni, a versből olyan bőségesen árad az élet gazdagsága, hogy ennek bemutatásával válaszolt is a kérdésre: az élet értelme maga az élet.

„(…) mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?”

*

Pályafutásának összefoglalója: Cigány a siralomházban c. verse 

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.
 

Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.
 

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.
 

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.
 

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.
 

És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.
 

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!
 

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

*

„Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott.”

Egy ma is megszívlelendő verse: 

 Ritmus a könyvről

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,

hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:

mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -

így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Tudom én, hogy ülj bár autód volánja

mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -

mostoha vagy édes: az Élet leánya

lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!

Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?

Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,

mióta az Írást legyőzte az Élet.

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,

hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,

s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,

ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;

s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:

de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!

Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,

melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás

bora érik, s melynek sodrán a tanodás

fiú messze tenger öbléig csónakáz!

Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!

Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!

Választott, hű barát, ki sohase zaklat,

de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,

messze nemzedékek egymáshoz fűzője;

mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,

ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

Ki nélkül a nép csak feledkező falka,

emlékezet! áradj szerte a magyarba!

Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:

jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

Jelent a jelennel, testvért a testvérrel

köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!

S elszorított, fájó tagokba is érj el:

ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

Különös háló, mely országokat fog be!

Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!

Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:

s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

az Emberszellem szent hálójába, amely

idegent is szelíd testvérségbe emel,

mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely

szegény elítéltjét ég felé viszi fel.   

(1929. tavasz)

*

Babits első regénye a Gólyakalifa, mely először a Nyugatban jelent meg, 1913-ban, könyv alakban pedig 1916-ban. Azóta több mint 20-szor adták ki, film, opera is készült belőle, lefordították angol, német, cseh és finn nyelvre. Főszereplője Tábory Elemér, akinek figurájában keveredik az úrifiú és az iparostanonc kettős élete. Egyszerre lélektani és detektívregény, egy személyiséghasadás (a személyiség megkettőzése) modern lélektani feldolgozása.

* 

Elolvasni még: Babits: Jónás könyve, (Jónás - a Biblia szerint - megkapja az Úr parancsát, menjen Ninivébe, és jósolja meg a város pusztulását. Babits önmaga profetikus magatartását rajzolja meg a versben. Érzi a háború előszelét. Ám Jónásnak nem hisznek, kinevetik. A vers végső kicsengése: Nincs haszna a prédikációnak, ennek ellenére "vétkesek közt cinkos, aki néma" .)  Jónás imája - (Mintegy az előző mű epilógusa.)

*

Rövid versrészletek, idézetek Babitstól:

„S bejártam így a multat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!”
*
„Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.”
*
„Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma.”
*
„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
*

(Babits: A tömeg és a nemzet - "... A tempót egy barbár kor irama diktálja,mely nem az én korom. Én még egy régi, szellemibb korból jöttem, mely előtt a legszentebb kapocs a nemzet kapcsa volt, szellemi kötelék. Ez a kor megveti a szellemet, s megveti a szellemi kapcsokat. ... A tömeg nem ugyanaz, mint a nemzet. A nemzet néha csak egy-két emberben él, míg az utcán ezren ordítoznak. Volt idő, hogy a magyar nemzet is csak egy-két emberben élt. Máskor elrejtőzött, tanulószobákban és parasztgunyhókban. A nemzet a lélek, a tömeg csak a test. Sajnos, a test uralmának korát éljük, a "tömegek lázadásának" korát. A modern politika nagy dilemmája éppen ebben van. Ki fogja visszaállítani a szellemnek régi tekintélyét a tömeg előtt? Ki bírja rá a sokakat,hogy hallgassanak a józan kevesekre? Ijesztő paradoxona a demokráciának! Amit csak a mélyebb s komolyabb kultúra oldhat meg, hogy jóvá tegye a tömegműveltség és félműveltség szörnyű vétkeit.
Mi magyarok nagyszerű nemzeti kultúrát örököltünk, melynek a gyökerei ma is erősek és termők. De nevezhetjük-e ezt a kultúrát közkincsnek? ... Ha elvész a nemzet, csakugyan azért vész el (ahogy Széchenyi jósolja Aranynál), 'mivelhogy tudomány nélkül való'. ... Úgy látszik egyszóval, nem sok a remény a közeljövőben, hogy a Szellem ismét úr legyen a nemzeten - ahogy történetének klasszikus idejében, az Eötvösök és Deákok idejében úr volt - s ellen tudjon állni a szörnyű politikai divatoknak, a barbárság különböző ragályainak, melyek ma fertőzik Európát. ... Nem, ez a nemzet nem vész el! ...
De itt többről van szó, mint egyszerűen fajküzdelemről és faji kérdésről. Igazában vallási kérdésről van szó, éspedig a mi keresztény vallásunk kérdéséről, nem a zsidókéról.Megyünk-e tovább a keresztény elvek útján, ahogy mentünk már majd ezer éven át, vagy visszatérünk érzésben a törzsi pogányságba? Hiszünk-e még a kortól és helytől független erkölcsi igazságokban, ahogy vallásunk tanítja hinni? Vagy csak koráramlatokban, 'a mai idők követelményeiben' hiszünk? Én katolikus vagyok. Számomra az igazság is csak katolikus lehet: azaz egyetemes érvényű, minden fajokon és századokon fölül álló. ...
Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük, micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor többé talán nem is nemzet a nemzet (csak tömeg vagy állam). S minden bizonnyal, nem magyar a magyar!" ) (1938 május)

Elolvasható még: 

Nyugat folyóirat: 1941. 1. szám · / · EGYSÉGES MAGYARSÁG (linkje alább):

https://www.google.com/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=&cad=rja&uact=8&ved=2ahUKEwiW1ZOur6jvAhXRz4UKHdmrAaEQFjAAegQIAhAD&url=http%3A%2F%2Fepa.oszk.hu%2F00000%2F00022%2F00660%2F21144.htm&usg=AOvVaw2ht8iH9BsIP_lUZHRjUsNQ