József Attila - hosszabb

 

József Attila 

(Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. – 

Balatonszárszó, 1937. december 3.)

József Attila a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. „Minden, ami költészetünkben addig volt, beleolvadt József Attilába; minden, ami azóta van, vele kezdődik” – véli róla László Zoltán író. 

Huszadik századi, posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas költő.

(Életrajza röviden) A Ferencvárosban született, a Gát u. 3. számú házban, ahol most már kiállítás működik az emlékére. Apja, József Áron szappanfőző munkás volt, aki a családját elhagyva kivándorolt Amerikába. A költő anyja, Pőcze Borbála férje eltűnése után nehéz munkákkal tartotta fenn családját: mosott, takarított, napszámba járt. A nyomor késztette arra a „Mamát”, hogy fiát és Etel lányát lelencnek adja. (A lelenc régies szó, jelentései: 1. talált gyerek, akit az anyja elhagyott, kitett egy helyre; 2. intézeti gyerek, akit nem az édesszülei nevelnek; 3. nevelőintézet, ahol árvákat vagy beadott gyerekeket gondoznak, nevelnek.) A Gyermekvédő Lia Öcsödön helyezte el Attilát, aki még felnőtt korában is fájdalommal emlékezett vissza az ott töltött időre, ahol a nevelőszülei még nevét sem ismerték el, Pistának szólították.  Második elemista korában került haza, onnantól József Jolán viselte gondját, és férje, Pászti Elemér. A család be is költözött Pászti  Üllői úti lakásába. 1915 januárjában Pászti a harctérről hazatért, Jolánnak pedig gyermeke született, emiatt a lakás szűkösnek bizonyult. A Mama ekkor két kisebb gyermekével átköltözött a Ferenc térre. 1915 őszén Pászti Elemér másodszor is a frontra vonult, Jolán gyermeke meghalt, így követte családját a Ferenc téri lakásba, ahol egészen a Mama haláláig laktak. 1919 őszén meghalt anyja. Jolán második férje, Makai Ödön ügyvéd lett a költő gyámja. 1920 nyarán – magánúton – befejezte a polgári iskolát, majd leérettségizett.

Közben egyre-másra jelentek meg versei. A Szegeden élő Juhász Gyulát tekintette mesterének, aki ellátta tanácsaival, és segítségére sietett költeményei közlésében. Az ő támogatásával és előszavával jelent meg József Attila első verseskötete 1922-ben: Szépség koldusa címmel.  1924 őszén beiratkozott a szegedi egyetembölcsészkarára. Tiszta szívvel című verse azonban felháborította Horger Antal professzort, aki kijelentette, amíg ő él, soha nem lesz belőle középiskolai tanár. József Attila ezért elhagyta az egyetemet, és később sem kísérelte meg, hogy tanári diplomát szerezzen. (lásd ehhez: a Születésnapomra című versét, amelyben már 32 évesen azt írja, ő az egész népét fogja tanítani, és nem középiskolás fokon.

Születésnapomra 

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani! 

(1937. április 11.)

1925 őszén Bécsbe utazott, és ott iratkozott be újból az egyetemre. Itt került először kapcsolatba az 1919-es (tanácsköztársasági) emigráció néhány tagjával (Lukács György, Balázs Béla, Hatvani Lajos) és a modern költői irányzatok (expresszionizmus, szürrealizmus) képviselőivel (Kassák Lajos). 

(Szürrealizmus: a francia "surréalisme" jelentése "realizmus felettiség". Fiatal művészek vágyát fejezte ki, hogy a valóságnál is valóbb dolgokat alkossanak. A szürrealisták kijelentették, hogy éber állapotban nem lehet valódi alkotásokat létrehozni, olyan lelkiállapot után sóvárogtak, amelyben felszínre kerülnek lelkünk mélyebb, tudat alatti rétegei. Ilyen versek: Medáliák (1928). Az elidegenedettség létállapotáról írja a Téli éjszaka (1933) látomásos költeményét. Óda (1933). A tudatállapotokat veszi sorra az Eszmélet (1934) c. költeményében.)

A következő évben a Hatvani család támogatásával kijutott Párizsba. Itt is hallatott egyetemi előadásokat. Hazatérése után bekapcsolódott a Kommunisták Magyarországi Pártjának illegális mozgalmába. Költészetét is a forradalmi harcok szolgálatába állította. Döntsd a tőkét c. verse miatt a bíróság el is ítélte a költőt, de büntetését felfüggesztették.

József Attilának ebben az időben Szántó Judit az élettársa, akit a kommunista mozgalomban ismert meg. Nagyon tisztességes ember József Attila körül, a legalantasabb munkákat végezte, hogy enni tudjanak, ő tartotta el József Attilát. De őhozzá J.A. nem írt szerelmes verseket. A képen Szántó Judit (Olvasásra ajánlott: Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés) Hat évig élt Szántó Judittal.

József Attila egyre nyomasztóbb helyzetbe került. El nem ismertségének talán a legfőbb oka az ún. Babits-affér volt. Babits: Istenek halnak, az ember él című kötetéről rossz, gúnyos kritikát írt, ezt Babits soha nem bocsátotta meg neki. A „hivatalos” irodalom nem vett tudomást J.A.-ról.

Szerelmében is magára maradt, szerelmét, Vágó Mártát „osztálya” elragadta tőle.    

Szántó Judittól már korábban elvált. Utolsó napjait Flóra iránt érzett szerelme ragyogta be, aki viszont nem viszonozta érzelmeit. Flóra, azaz Kozmutza Flóra, később Illyés Gyula felesége, az a pszichológusnő, aki kezelte. (Nagyon fáj: „…Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell. / Ki szeret s párra nem találhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat. …”

 

Mindezek és persze zsenialitása egyre súlyosabbá tették idegbaját. 1937-ben már több hónapot szanatóriumban töltött, de nem tudtak segíteni rajta. Ősszel nővéréhez ment Balatonszárszóra, ahol december 3-án egy tehervonat alá vetette magát.

Emberi magatartása a sokat szenvedett és érzékeny idegzetű ember zárkózottsága és önérzete keveredett lelkesedéssel, gyermeki nyíltsággal és kedvességgel, kamaszos jókedvvel és közvetlenséggel. Zsenialitása meleg emberséggel és kíméletlen becsületérzéssel párosult.

 

K Ö L T É S Z E T E

I. korszaka  (Korai versei)

Korai versein a nyugatosok, Ady és Juhász Gyula hatása látszik.

A nyugatosoktól elsősorban az impresszionizmust vette át, a szín- és hangulatkeresést. Mikor az utcán átment a kedves – szürrealista képzelettársítás: a tárgyak egyetlen jelenségtől – a kedvestől – megváltoztatják eredeti mivoltukat, az egész utcaképet elvarázsolja a kedves megjelenése.

Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,
Galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
Bokája messze, sugárral fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
Egy kis fiucska utána bámult.

Mikor befordult s táncolt a kis bluz,
Kinyujtózott a sarkon a koldus.

Mindenki nézte, senki se bánta,
Hogy ő a szivem gyökere-ága.

Karcsu szél hajlott utána hűsen,
Mindenki ámult, nézte derűsen.

Aggódott szivem, derűjük rászállt,
Kettétört ott egy irigy virágszált.

Mikor az uccán átment a kedves,
Tisztán jutottam, tiszta szivekhez.

Emberi és költői magatartásának a lázadás lesz alapvető vonása. Ennek klasszikus megfogalmazása a Tiszta szívvel című verse, melyben kifosztottságát fogalmazza meg.

Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen. 

(1925. márc.)

II. korszaka  (Szocialista líra kibontakozása 1928–33 + tájversei)

Egybeesik a világgazdasági válság kezdetével és a munkásmozgalmakkal. Ekkor propagandisztikus munkásverseket ír. Az illegális kommunista párt programjának feltétel nélküli szolgálatát vállalja. Neofita, mint Brecht, amikor kommunistává vált. (Neofita – gör. – újhitű, térítő, türelmetlen, túlbuzgó. valamely tan vagy vallás újdonsült, újsütetű  híve.) Ez azonban költészetének csak egy állomása volt, amit túlhaladott, mert a költészet nem tűr meg plakátharsogást. Ilyen pl. Tömeg c. verse, melyben expresszionista módon jellemzi a tömeget: „tömény őssejt”, mozgásában is: „kapja, viszi már az ár”. E versek kötelező volta egy-egy jelszó. Itt: „Munkát! kenyeret!” Másik hasonló stílusú verse A szocialisták. Ez is jelszavakkal kezdőik: „Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst / a dolgozóknak!” A konklúzió: „Hadd tudjuk meg újra és újra, hogy / véletlenül, tusa nélkül csatát nem / nyerünk.” A Munkások c. verséről még nem lehet tudni, hogy propagandaversnek vagy már filozofikus versnek tekinthető-e. A szűkítés technikáját alkalmazza, az első versszakban még az imperializmust általánosságban jellemzi („kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája”, aztán megjelenik az ipari külváros – J.A. verseiben itt először –: „hazánk határát penész jelzi körben / a málló falon: nedves a lakás”; végül az összefoglalás: a proletárforradalom győz: „hol a munkásság majd a sötét gyárra / szegzi az Ember vörös csillagát!”
Ezekkel a versekkel egy időben írja Medáliák ciklusát is, ezek a versek a szürrealista képalkotás remekművei. A rettegés fejeződik ki bennük kezdődő idegbaja miatt. A ciklus első verse egy elefántról szól, amely elérte a Holdat is, a Napot is, utána nevetségességbe hullt:

Medáliák (részlet)

1

„Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot,

és fölnyujtottam ajkukhoz a fát,
a zöld cincért, a kígyót, a kovát, -
most lelkem: ember-mennyem odavan,
szörnyű fülekkel legyezem magam - -  …”   (1928)

 

Tájversei:  (Munkás és tájverseinek ötvöződéséből alakul ki későbbi filozofikus lírája.)

Nem szimbolista versek, hanem beszédes tájversek.  Reális tájelemből épülnek fel és társadalmi indulatokat hordoznak. (Régen a tájversek a természet megjelenítését jelentették, az ő verseiben vonul be először a külváros a versbe. 

Külvárosi éj – (A szemlélődés diktálta szabad vers.) Először jelenik meg a gyártelepek miliője. A vers filmszerű eszközökkel (tágítás-szűkítés) mutatja be az éjjeli külvárost. A vers hasonlattal kezdődik: úgy távolodik a fény a városról – mivel esteledik – mint ahogyan a halász vonja ki a hálóját a folyóból. - - Este a tárgyak más megvilágítást kapnak, ezért látja úgy, mintha mászna a súrolókefe, és gondolkodna a faldarab azon, hogy hulljon-e. Minden tárgyelem torz emberi tulajdonságokat hordoz.  -- Aztán a fény egy szövőgyárat világít meg. Öntudatlanság síkján élő, csodát váró munkásnők álmait szövik mogorván a gépek. --A következő rész erősebb, dinamikusabb, mert egy vasgyárról szól. Jelen korát egy kocsmajelenettel érzékelteti. A nedvesség motívum az emberek tehetetlenségét hordozza. A nedvesség mindent magával ragad. -- Az öntudatlan lázadástól el kell jutni – mondja J.A. – a tudatosságig: „…Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / sikló pengét a győzelemre, / - óh éj!...”

Külvárosi éj

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, -
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján - -

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy' mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.  (1932)

 

A város peremén (óda) – József Attila a gondolati költészet egyik legnagyobbja, Vörösmarty költészetéhez hasonlítható. A vers hasonlattal kezdődik: mint guanó (szerves trágya) rakódik le az emberek lelkére a kor, amelyben kisemmizettek voltak, szenvedtek. Ezt sem könny, sem vér nem tudja lemosni az emberek lelkéről. A munkásokat más embereknek tartja, mint a többi embert: „…Új nép, másfajta raj,/másként ejtjük a szót, fejünkön  / másként tapad a haj…” Majd történeti visszatekintés következik. A munkásosztályt a kapitalizmus, a modern gyáripar teremtette. A történelmi vajúdást az acélöntés folyamatával érzékelteti. De a munkásosztály a kulturális örökség hordózója is: „…minden emberi mű  / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű…” A múltba, a jelenbe és a jövőbe is elhelyezi a munkásosztályt.  József Attilát azzal vádolták, hogy össze akarja egyeztetni a marxizmust a freudizmussal. Szerinte a marxizmus elhanyagolja a pszichológiát. J.A.  önmagukkal békében élő embereket szeretne látni,  mert csak ők tudnának egy új világot teremteni.

A város peremén

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira 
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!

Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát. (1933 tavasza)

*

(Az óda fennkölt, magasztos tárgyú, gyakran bonyolult ritmikájú és felépítésű dallamos lírai műfaj. Emelkedett hangvétel, feszült érzelmi állapot jellemzi. Tárgya sokféle lehet: istenség, természet, haza, művészet, igazság, barátság, szerelem, életöröm, hírnév. Költői nyelve többnyire kedélyes, patetikus.  Az elnevezés a görög ódé (ᾠδή - ének) szóból származik; a pengetős hangszerrel kísért énekeket nevezték így. Lásd: Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz, Vörösmarty Mihály: Szózat, Kölcsey Ferenc: Himnusz,  Friedrich Schiller–Beethoven: Örömóda - https://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&cad=rja&uact=8&ved=0ahUKEwia5ceTgZbXAhWBaFAKHdtFC80QtwIILDAA&url=https%3A%2F%2Fwww.youtube.com%2Fwatch%3Fv%3DR6bhnEG35fo&usg=AOvVaw3wQxcH53nDytfgRNsMKjCW  )

(Marxizmus – Karl Marx és Friedrich Engels szerves egységet alkotó tanainak összessége, valamint az erre hivatkozó politikai ideológiák együttese. Marx gazdaságelméletét háromkötetes fő művében, A tőkében fejtette ki. Lenin szerint a marxizmus három fő részre tagolható: a marxista filozófiára, a marxista gazdaságelméletre és a marxista politikaelméletre. A marxista tanokat Engels a „tudományos szocializmus” megnevezéssel illette, és munkássága javarészt arra korlátozódott, hogy Marx munkáit rendszerezte. Marxizmus célja egy ideális társadalom létrehozása. Marx tagadta a korabeli idealista történetszemléletet (pl. Hegel), azt Marx a „feje tetejéről a talpára” kívánta állítani, ezért abból indul ki, hogy a lét határozza meg a tudatot, nem pedig fordítva. E szerint a gazdasági és társadalmi viszonyok képezik azt az alapot, melynek felépítménye a politika, a jog és a különböző tudatformák. A termelőeszközök birtoklása, valamint a megtermelt javak elosztásakor birtokolt pozíciók alapján alakulnak ki az osztályviszonyok, és határozódik meg az osztályharc, ami az ellentétes érdekű osztályok közötti küzdelem az államhatalomért. Ezek a tényezők mozgatják a történelmet, és ez a fejlődés záloga is egyben. Marx szerint a következő termelési módok különböztethetők meg a történelem folyamán: ázsiai, antik, feudális és kapitalista (ezek már létrejöttek a történelem folyamán); mivel az osztályharc és a termelőerők fejlődése nem állt még  le, vagyis (Hegellel szemben)  Marx tagadja, hogy a történelem már befejeződött volna, és elérte volna a csúcspontját, ezért a burzsoázia és a proletariátus közötti küzdelem újabb forradalomhoz kell, hogy vezessen. Marx szerint ez a forradalom egyszerre valósulna meg a fejlett ipari társadalmakban, és vezetne el az új, tökéletesebb termelési módhoz, a szocializmushoz. Madách Imre „Az ember tragédiája” című drámájának 12. színében a Falanszterben egy valamiféle marxista társdalom képét festi le.)

Freudizmus (frajdizmus) – Sigmund Freud (1856-1939) szerint az emberi én több rétegből épül fel, a különböző rétegek egymással kölcsönhatásban vannak. Három alapvető szférát különített el: a közbülső, ún. reális ént, a tudatalatti ént, amely az ösztönök és a vágyak birodalma, s végül a felettes ént, amely a társ. normák, az erkölcsi és egyéb szabályok létezési helye. Ez utóbbit nevezte a lélek rendőrségének. Ennek feladata az, hogy a társ.-ban nem megvalósítható v. nem kielégíthető ösztönöket és vágyakat elfojtsa, azaz az egyént a szociális folyamatba beillessze. E két réteg állandó „harcban” van egymással, s a reális én tartja egyensúlyban a személyiséget. A freudizmus olyan elmélet, amely a gyakorlati pszichiátria számára kidolgozta az ún. pszichoanalitikus módszert, amely a különböző lelki betegségek gyógyítására és megelőzésére alkalmas.) (Röviden: személyiségünk tudattalan rétegének fontosságát hirdető, a lélekelemzést alkalmazó lélektani elmélet és gyakorlat.)

* 

III. korszaka (A fasizmus ellen írt versei) (1933–37)

József Attila világosan látta, hogy a fasizmus irracionális, fanatikus, az erősebb eltiporja a gyengébbet elv uralkodik benne. Fajelmélet, amit semmilyen tudományos kutatás nem igazolt. Éppen ezért J.A. a rációt, a humánumot, a rendet hirdette. A rend nemcsak verseinek tartalmában van jelen, hanem a formájában is: kötött formákban, hexameterekben (spondeus-daktilus) írta verseit. 
 

/Közben elhatalmasodó idegbajával is meg kellett küzdenie. (Reménytelenül, Ki-be ugrál két szemem, Karóval jöttél) Feltör belőle a halott mama utáni vágy (Mama), és reménytelen szerelmet táplál pszichológusnője iránt.  (Kozmutza Flóra)

Reménytelenül (részlet) 

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok. ... (1933)

 

Ki-be ugrál

Ki-be ugrál a két szemem, ugy érzem.
Ha megbolondulok, ne bántsatok.
Erős karokkal fogjatok le szépen;

ha majd egész valómmal kancsitok -
ne mutassatok öklöt, úgy se látom.
A semmiből vissza ne rántsatok.

Gondoljátok meg: Ezen a világon
nincs senkim, semmim. S mit úgy hivtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,

amig elkészül ez a költemény...
Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet
kutatja bennem: Mit vétettem én,

hogy nem felelnek, akárhogyan intek,
hogy nem szeret, ki jog szerint enyém.
Ne higyjetek értetlen bűneimnek,

míg föl nem ment az odvas televény.  (1936. nov.-dec.)

 

Karóval jöttél

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet. (1937. okt.)  /

 

Fasizmus ellen írt, Ős patkány terjeszt kórt c. versében a fasizmust a patkány jelképezi. Ősi, mert már régóta hajlandó az eber arra, hogy alávesse magát demagóg gondolatoknak. A fasizmus tömeglélektani alapja a „meg nem gondolt gondolat”.

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat, …

Az elnyomást a dögmadárral azonosítja:

…Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál. …

A kapitalista kizsákmányolásra utal: az egyik pezsgőt iszik, a másiknak üres levesre jut csak.

Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli. …

A 3. szakasz eleje háborús nyarakról szól:

…Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak. …

Ebben a korban az emberi tulajdonságokat el kell rejteni:

…Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret. …

A költő szerepe hasztalan e korban „…a költő hasztalan vonit...”
Befejezésként a jövőhöz fordul. A szabadságtól vár, rendet és békét. „Finomul a kín”, tehát egy csapásra nem fognak rendeződni a dolgok, csak finomulni.

…Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kin -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain. (1937. jan.)
 

http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00519/cim00522.htm

Thomas Mann üdvözlése c. versében a fasizmust a rák betegséghez hasonlítja. 

Thomas Mann üdvözlése

Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,(vagyis Kosztolányin)

nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,…

Ars poetikáját fogalmazza meg ezekben a sorokban: 

…Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. …

…Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait. (1937. jan. eleje)

Tehát azt szeretné, ha az emberek valóban emberek maradnának, hűek ember mivoltukhoz. Ezért örült Thomas Mann-nak, mert „fehérek közt” látott „egy európait”, egy humanista embert. http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00519/cim00521.htm

Levegőt című versének már a címe is a fasizmus fojtó légkörét érzékelteti. Az 1-3. szakaszban közvetve a táj leírásával fejezi ki mondanivalóját. Tájrajz, de félelem, kiszolgáltatottság képe van benne. „fürkészve guggolnak a  bokrok” Leírja a személyes szabadság teljes hiányát: „számon tarthatják, mit telefonoztam /s mikor, miért, kinek. /Aktába írják, miről álmodoztam…”A felkiáltás: „ó én nem így képzeltem el a rendet” új szakaszt jelöl: ettől a ponttól kezdve a tiltakozás, a vád és a szabadulás vágya tör egyre erősebben elő. A fasizmus is rendet hirdetett, de J.A. nem ilyen rendről álmodott.
Megcáfolja a fasizmus „vezér-gondolatát”, őt a lelkiismerete vezérli. Olyan rendre gondol, ahol az emberek szabadok, mégis rend van, és a képességeket ki lehet bontakoztatni.

„…Az én vezérem bensőmből vezérel!
  Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
  nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
  szép, komoly fiadat!” (1935. nov. 21.)

http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00459/cim00480.htm

 

Hazám című verse a nemzet sorsának átfogó képét adja. Bensőséges , meghitt természeti képpel kezdődik, ebbe vág bele a társadalmi valóság: „háltak az utcán”. Sodró versmondatok vezetnek el a nemzeti nyomor kimondásához. Majd túllép a tények sorolásán, a bajokat már többen elmondták (falukutató írásokban pl.), de ez nem elég. Sorolja az okokat: a földesúri hatalom, a pusztuló paraszti birtokok, sokan kivándoroltak. A továbbiakban a munkásság helyzetéről ír, itt folytatja a Külvárosi éj c. versének gondolatait: alacsonyak a bérek, szegény álmú munkásnők, az ital is az oka a felhalmozódott bajoknak.  A befejezése: himnusz a hazához. Bár nehéz sorsot jelentett „hazának számkivetve”, mégis hűséget fogad az „édes hazának”. Hitet tesz a költői szólás szabadsága, az emberség és a magyarság eszméje mellett:

7.
…S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!  (1937. máj.)

http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00519/cim00538.htm

A Dunánál 
című verse az egyik legösszetettebb költeménye. A sokfelé ágazó, összetett gondolatokat a Duna képe fogja össze. (Ady is írt a Dunáról mint magyar folyóról. „Dunának, Oltnak egy a hangja”.) J. A. ebben a versében és az Ars poetica c. versében nem mint proletárköltő, hanem mind a nemzet költője szólal meg. 

Az I. rész kezdete egyszerű: a rakodóparton tűnődő költőt mutatja be. A tárgyi világ lényegtelen felvillantása után filozófiai gondolatot fogalmaz meg: „fecseg a felszín, hallgat a mély” (tehát a felszínes, üres emberek inkább fecsegnek, a mély gondolkodásúak inkább hallgatnak). A Duna az emberiség folyamatosságának a jelképe. A jelenség és a lényeg felismerése váltakozik. Jelenség például: „és elkezdett az eső cseperészni” – a lényeg: „mint aki barlangból nézi – a hosszú esőt” (barlangból az ősember nézte az esőt, tehát eljutott a kezdetekig J.A., a történelmi múlt kezdetéig. Az eső és a folyó az emberiség múltjának nagy folyamát idézi a költő elé.

II. rész: a múlt leírása látomásos: „én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen.”
Vállalja eredetét, őseit: „Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell. / s ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell.”
Az ősöknek a mindennapi életük biztosítása mellett nem volt idejük gondolkodni, viszont látják azt, amit J. A. még nem láthat: a halál utáni állapotot: „az anyagba leszálltak”.
Az élet napi feladataiban megrekedt ősök vágyait, törekvéseit kell kimondania a költőnek: „Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a múlt és övék a jelen. / Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.”
(Mindenki felelős a jövőért, hogy J. A. milyen körülmények között él, ez az ősök bűne, de ő felelősséget érez a jövő generációjáért.)

III. rész. Ebben ki nem mondva a fasiszták fajelméletével vitatkozik, mert a nemzetek sokféle emberből tevődik össze: „Az anyám kun volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az. / Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz.”
„mert az ős sejtig vagyok minden ős” – az ember biológiai folytonosságát érti alatta.
Azzal vádolták, hogy kritika nélkül vállal mindent a múltból, mert ilyen történelmi személyiségeket állított egymás mellé: „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e múltnak már adósa / szelíd jövőre – mai magyarok!”
Pedig csak a múltnak tehertételekkel együtt való vállalását jelenti, hogy utána egy tisztább, szebb jövő következhessen.
A vers végén ismét felbukkan a Duna képe, hogy a Duna-menti népek egymásrautaltságát és testvéri közösségét hirdesse. „A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyeket őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

 Ebbe a sorba illeszkedik a

BÚS MAGYAR ÉNEKE c. verse is.

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról. Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.
1922


Ars poetica c. 

verse tagadása a hagyományos ars poeticának: nem költészettan, hanem hitvallás. Őt nem a művészkedés tudománya vonzza, hanem a valóság újjáteremtése és költői kifejezése, az emberi élet segítése.

(Ars – jelentése: munka. Régen az ars poetica a mesterségbeli fogások leírását jelentette, a XIX. században költői hitvallás. Mo.-on a költészet szerepe a nemzet segítése, mert állandó veszély fenyegette az országot.)

„Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga.” 

vagyis: nem volna szép, ha a költészet elfoglalná a valóság helyét: „hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején.” (2. szakasz)
3. szakaszban Kant tanítását tagadja, aki szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik. J. A. szerint szép az, aminek haszna van. (Én ezzel nem értek egyet. Sz.E.)
„Szép a forrás – fürödni abban! / a nyugalom, a remegés / egymást öleli s kél a habban / kecsesen okos csevegés.”

Mélyen elítéli az irodalmi költészetet, amikor a költők nem a valóságot mondják el verseikben: „koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen mámort mindegyik.”
Neki nem kell „e mai kocsma”. ami bódulást jelent, elfordulást a valóságtól. Ezzel szemben az értelemre hivatkozik, és arra, ami „tovább” van: a tettre. „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább! / Szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát.”
A költő a boldogságát éppen a meg nem alkuvásban találja meg. Tudja, hogy költészete a paraszt és a munkás öntudatlan szándékait és vágyait mondja ki. Ereje ebből fakad: „Én nem fogom be pörös számat. / A tudásnak teszek panaszt. / Rám tekint, pártfogón, e század: / rám gondol, szántván, a paraszt: / / engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között: rám vár a mozi előtt este / a suhanc, a rosszul öltözött.”
Befejezése: az értelem, rend, harmónia hirdetése. (A XIX. században: szabadság, szerelem – Petőfi – ; a XX. században: szellem és szerelem hirdetése – J. A.)
„Én mondom: még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem.”

SZERELMES VERSEI

Szerelmes verseiből az a vágy árad, hogy menedéket találjon a kegyetlen világgal szemben, és teljes emberségre leljen. Legszebb emléke ennek ebből a korszakból az Óda.

Óda – a vers már címében is érzékelteti, hogy nagy, magasztos téma számára a szerelem. A vers elején és végén időbeli összefüggés van. Reggel ül a sziklafalon és az 5. rész végén is hajnalról ír. Nem egy hőhöz, hanem A nőhöz (minden nőhöz) írta.

1.rész nyáresti képpel kezdődik. Az első sorokon csend, nyugalom és egy kis fáradtság érződik. A „lágy emlőidet” előrevetíti a 4. rész biológiai leírását. A természet minden eleme a kedves alakját idézi. Ez a rész csupa mozgás, elevenség, játékos derű.

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

A 2. rész vallomás: azért szereti a nőt, mert magányát feloldotta. Különös értéke az az újszerű, merész és gazdag tartalmú hasonlat, mely egyszerre fejez ki érzést, képet és hangulatot: „Ki mint vízesés önnön robajától, / elválsz tőlem és halkan futsz tova … szeretlek, te édes mostoha.”

A 3. részben hasonlatok áradatával sugallja a kifejezhetetlent: az érzések gazdagságát, mélységét, kitörölhetetlen jelenlétét.
A 4. részben a vallomás elpihen, átadja helyét a tűnődő vizsgálódásnak. Az emberi szervezet élete, a modern biológia által feltárt világ gazdag látványt nyújt. Képei finomak, gyengédek, szinte himnikus magasztalások hangulatát árasztják.

Az 5. rész elején lévő hasonlat a 4. részhez kapcsolódik. Lét: öntudatlan dolog, a törvényt az igazi. „tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság.  … A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd.”
Tetőpont: az egész életet jelenti számára a nő: a „bölcsőt” és a „sírt”.
A 6. részben, a Mellékdalban a képzelet extázisa utána a reménytelen valóságra ébred. A boldog, beteljesült szerelem álma szólal meg egyöntetű, ringató ritmussal. „Visz a vonat, megyek utánad…” 

 

Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

(1933. jún.)

A Flóra-szerelem volt az egyetlen, ami vigasztalásnak, megnyugvásnak, menedéknek látszott a nyomasztó világban a magányos, beteg ember számára.
Flórának c. verse a szerelmes ember boldog, gátlástalan csapongó csevegését, közvetlenségét sugározza.

Flórának

Most azon muszáj elmerengnem:
hogy ha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! - bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.

(1937. márc.)

 

A halálra készül az Íme, hát megleltem hazámat c. vers írásakor. 

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

 

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

 

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem. 

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

(1937. november)

(Balatonszárszón 1937 decemberében a vonat alá esett. J.A. első sírja Balatonszárszón volt, ma már zarándokhely; az egykori Horváth-panzió, ahonnan utolsó napján elindult, ma már emlékház; Végső nyughelye Budapesten a Kerepesi temetőben található.)

 

József Attila, a Mama és Etus

 

József Attila szobra a pesti Duna-parton

(Marton László alkotása)