Jékely Zoltán

Jékely Zoltán 

(Nagyenyed, 1913. április 24. – Budapest, 1982. március 20.)

Jékely Zoltán váltakozva élt Magyarországon és Erdélyben, attól függően, hogy Kolozsvár egy adott időszakban Magyarországhoz vagy Romániához tartozott-e; s dolgozott Budapesten a Széchényi Könyvtárban, illetve a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban.

Versei – többek között – a Nyugatban, a Szép Szóban, az Erdélyi Helikonban, a Vigíliában jelentek meg. 1937-ben kiadta első regényét, az Enyedet idéző Kincskeresőket. 1948-ban Álom című verseskötetét a hivatalos kultúrpolitika „dekadens temetőköltészetnek” minősítette, és a könyvet bezúzták. A hallgatásra kényszerült Jékely műfordításokból élt. Nemzedékének egyik legnagyobb tehetsége volt, az emberi lét törékenységét és mulandóságát verselte meg. Életében Baumgarten- és József Attila-díjat, 1990-ben pedig posztumusz Kossuth-díjat kapott.  (Apja: Áprily Lajos költő)

 

Az álom útja

Egy álom indul lappantyu-szárnyon,

útjában holdfény, cseresznye-ág:

vén kút tükrében nézi magát,

hogy szép legyen, hogy Rád találjon.

Lámcsak, az éj mindegyre újratermi

a nappal megkopott szárny hímporát!

Mihelyt a lélek a romtestből kivált:

tud még suhanni, a sorssal perelni!

Májusi kertek felett repülve

meglesi, mit rejt a szirmos bozót:

és lop virágot, fülemileszót,

s terhével alászáll

egy bársonyos ölbe!   (1948)

Álom a béke városáról

Évához

Bár volna valahol egy meseváros,

ezernyi tornyú, égverő-falú,

köröskörül kék tengerrel határos –

város: melyből nem lesz por és hamú!

S csodás nép lakja: csupa halhatatlan,

szerelmet és halált nem ismeri,

úgy élnek ők e mesebeli katlan

ekhói közt, s életük isteni!

– Én téged oda menekítenélek,

mint angyalok, éljél örökre ott!

Majd benned én is tovább éldegélek,

s minden napoddal újra-támadok… (1938)

A marosszentimrei templomban

Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.  (1936)