Juhász Gyula

 

Juhász Gyula

(Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.)

(Stílusa: impresszionista - lírai hangulatképek rögzítése)

"A költőnek van a legszebb hivatása e földön: ő az, aki halhatatlanná varázsolja a mulandóságot"  –  Juhász Gyula.

Juhász Gyula legkedvesebb költőm, mégis csak röviden írok róla. Talán csak a hasonlóan mélabús lelkek tudják igazán átélni verseit, hiszen lírájának alaphangja a rezignált bánat. Juhász Gyula egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel. A nagyváradi színésznőhöz, Sárvári Annához írt gyönyörű szerelmes versei is a reménytelen vágyakozás hangján szólnak. Mégis mélyen hitt a szépségben és a művészetben. Életének – több próbálkozás után – saját maga vetett véget.

Milyen volt…

 

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,

S e szőkeségben újra érzem őt.

 

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsúzónál

Szeme színére visszarévedek.

 

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

 

Szerelem?
 

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
 

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
 

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!
 

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

    

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

Annának, utolszor

Te messzeségek asszonya, te emlék,
Isten veled, most elküld már szívem.
Mennék utánad, ó de merre mennék?
A végtelenbe tán?
Te csillag vagy ma már az égíven.

Isten veled! Te vagy a fiatalság,
Az édes múlt, az elveszett tavasz,
Magamtól búcsúzom, ha küldöm Annát.
Az ifjúságomat,
Amely egyetlen, messze és igaz!

Isten veled! Ma oly dal kél szívemben,
Mint boldog visszhang bús szőlőhegyen,
Mely várni fog fagyos, fehér telekben.
A szőke napra vár.
Isten veled napom, egyetlenem.

 

 

Anna

*

Alkonyati órák
 

Alkonyati órák, ti vagytok enyémek,
Mikor rózsafényben fölragyog a lélek
S múltak tavaszából egy dal erre téved.
 

Ti vagytok enyémek, alkonyati órák,
Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk
S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák.
 

Így szeretnék egyszer e tájról elmenni,
Színből, fényből oda, ahol szürkül a semmi,
Madárként az ágon, dallal elpihenni!
 

Ó, de addig várnak sötét őszi éjek,
Lehervasztott vágyak, lekaszált remények,
Míg örök borúval tart e kurta élet!

 

Imádság a gyűlölködőkért
 

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
 

Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
 

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy fölöttünk csak az Úr itélhet.
 

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
 

A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
 

Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
 

A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.
 

Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
 

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

   

Károlyi Lajoshoz

Az életünk rövid, de a művészet

Örökebb, mint a földek és egek,

Mi elmegyünk, de a jövő ködébe

Lelkünk világa fényeket vetett.

A mi országunk nem való közétek,

Ti balga dúsak, kontár emberek,

És mégis mi vagyunk az igaz élet,

Az ősi és új, s bár a szép ma vétek,

Bennünk van csak bocsánat bűnötökre:

Mi múló üdvöt váltottunk örökre!

  

(és -nekem- a legszebb verse):

Egy hangszer voltam…

 

Egy hangszer voltam az Isten kezében,

Ki játszott rajtam néhány dallamot,

Ábrándjait a boldog szenvedésnek,

Azután összetört és elhagyott.

Most az enyészet kezében vagyok.

De fölöttem égnek a csillagok.

  

 Búcsú

Mielőtt innen végkép elmegyek,
Szeretnék elköszönni, emberek.

Mint rab, akinek int a szabad út,
Búcsút rebeg, mielőtt szabadult.

Mint a madár, kit Dél vár arra túl,
Az eresz alján még egy dalt tanul.

Mit is daloljak, én szegény beteg,
Mit is dadogjak nektek, emberek?

Talán nem is kell még búcsúzni se?
Hisz észre sem vett engem senkise.

Csak egy könny voltam, aki porba hull,
Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul.

Csak egy csók, aki hideg kőre lel,
Csak egy szó, kire visszhang nem felel.

Egy pillangó, ki csillagot keres
S elgázolja egy durva szekeres.

 

Juhász Gyula: Fejfámra...

 

Szegény magyar volt,

Költő volt, senki,

Nem tudott élni,

Csak énekelni.

Nem volt rossz, sem jó,

Csak ember, fáradt,

Várt, várt és nem lelt

Soha csodákat.

Mély szürkeségben

Színeket látott,

Magyar volt, költő:

Átkozott, áldott!

 

Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

*

(Juhász Gyula írta festőművész barátjához)

Gulácsy Lajosnak

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

*

Cikk egy korabeli lapból:

"Vasárnap virradóra meghalt Gulácsy Lajos, aki híres festő, aki tizennégy évig a Lipótmező lakója volt

Vasárnap virradó éjszaka öt perccel éjfél után örökre lehunyta szemét a lipótmezei tébolyda lángeszű lakója: Gulácsy Lajos festőművész. Tizennégy éve hullott ki alkotó kezéből az ecset,
tizennégy éve volt az örültek házának vendége.

 

Négy év óta nem szólt senkinek egy szót sem: még a téboly beszéde is elhallgatott ajkán. Hang nélkül, csöndes apátiában feküdt ágyán, az utóbbi években már meg sem látogatták régi barátai és rokonai, akiket nem ismert többé és akikhez nem szólt egy szót sem. Gulácsy minden reggel pontosan felöltözködött és elment a fürdőszobáig, de táplálkozni alig táplálkozott már. Ereje egyre jobban hanyatlott és az egyre jobban elhatalmasodó tüdőbaj testét a fölismerhetetlenségig összesorvasztotta. Halála percében az egykor szép termetű, magasnövésű Gulácsy Lajos csupán negyven és félkilót nyomott...

Egy héttel ezelőtt az elgyöngült, ellenállásra képtelen szervezetet tüdőgyulladás támadta meg, amely hamarosan végzett a szerencsétlen művésszel. Holtteste a hétfőre virradó éjszakán még a tébolyda halottasházában van, temetésről eddig nem történt semmiféle intézkedés.

Még érzem a keze szorítását, kézszorítását, ami olyan volt, mint egy markolás. Fogott, huzott, valósággal ráncigált visszafelé. Udvariaskodott. Marasztalt. Még sétált, barátkozott társaival, de már nem beszélt. Ha kinyitotta a száját: artikulátlan szótöredékek buggyantak ki onnan, minden ideget megfeszítve kellett figyelni rá, hogy a látogató a szószilánkokból valamit megértsen. Pedig nagyon erőlködött, a kezeit is segítségül hívta, hadonászott a levegőben, olyan mozdulatokat tett, mintha festene.
Két évvel ezelőtt volt ez. A nyárutó sugaraiban úgy állt, s úgy nézett bele a levegőbe, azzal a száraz borulattal szeme tükrében, mint egy magányos faszent az utszélen. S, ahogy elfordult és visszatámolygott a nyílt udvarra kitett ágyához, mintha lépésről lépésre kilométereket tett volna meg: egy összetört aggastyán vánszorgott görnyedten.

Szegény Gulácsy! Egy összedőlt világ botorkált ott matrac -sírjához, ahol valósággá lett az élet álma s vér - hus élet Na - Conxypan világa! Egy festő képei színesedtek itt tovább lázas mesékként s gyűrűztek ibolyaszalagok végtelenjén az elérthetetlenség országa felé....Padova apró, fehér házai, szélben himbálódzó színes ágyneműi s Nápoly s Florenz, mint színes képeslapok üdvözleteket küldözgettek távoli szerelmesük tétova álmához. A szája eltorzult ilyenkor és szavakat rebegett, már azt hitték, valamit mondani akar s közel hajolva hozzá, döbbenve látták: sír!

Sírt, mint egy gyermek, akit megfosztottak játékaitól, akitől elvették a legszebbet, az egyetlent, Nápoly kék egét az életet. "

  (1932. február)

*

Nakonxipán (vagy: Na'Conxypán) Gulácsy Lajos festőművész által kitalált, létrehozott, megfestett és megírt világ, az elvágyódás helyszíne.
Gulácsy a képzelete által teremtett meseországot novellákban is megírta. Az észak-olasz kisvárosinak tetsző környezetet groteszk emberalakok népesítik be. A kitalált ország történetét újra és újra továbbírta, Nakonxipán nyelvéhez még szótárt is szerkesztett.

„NAKONXIPÁN volt az ő hazája, ez a furcsa ország, amely szerinte Japán és a Hold között fekszik és amelynek nyelvét ő tudta csak beszélni az összes földi emberek közül. Beszélt is, írt is sokat nakonxipánul, és képein is gyakorta szerepelnek ennek az álomtartománynak apró, mulatságos lakói.”  (Juhász Gyula) (Forrás: Wikipédia)

 *

 Czeizel Endre: Juhász Gyula kórtörténete


https://www.google.com/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=6&cad=rja&uact=8&ved=2ahUKEwjU9aiWw-3eAhVIzaQKHWGNDpAQFjAFegQIDRAB&url=http%3A%2F%2Fmembers.iif.hu%2Fvisontay%2Fponticulus%2Frovatok%2Fhidverok%2Fjuhasz-gyula-czeizel.html&usg=AOvVaw1SO7-QoIEaTrqNZc_DYsyu