Kálnoky László
(Eger, 1912. szeptember 5. – Budakeszi, 1985. július 30.)
Kálnoky László a Nyugat harmadik nemzedékének tagja. Érdekes kettősség jellemzi költészetét. Egyrészt pesszimista, szorong az ember biológiai, társadalmi kiszolgáltatottsága, a kozmoszra váró katasztrófa miatt (Szanatóriumi elégia, Jegyzetek a pokolban), ugyanakkor a tragikumot képes humorba ágyazva, groteszk látásmóddal előadni; az élc, a szatíra eszközével bemutatni a dolgok fonák oldalát, hogy a gyakran álcázott hazugságok felszínre kerüljenek. Verseiben sokszor önironikus.
A szellem kéjelgései
Én, azaz a százbillió atom,
mely engem képez, s mit énnek neveznek,
én, hű antennája gyanús neszeknek,
melyek átszűrődnek a falakon,
én, aki majd kicéduláztatom,
én, kit mumifikáltan polcra tesznek,
én, akit decimálnak, jegyzetelnek,
s bibliográfiákban lakhatom,
megteszem az élőtől adatig
vivő utat, s túljutok ama zónán,
hol a kijózanult költő belátja,
hogy az emberöltőnyi pásztorórán
simogatnia más nem adatik,
csupán egy pontosvessző térdkalácsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése