Kányádi Sándor

 

Kányádi Sándor 

(Nagygalambfalva, 1929. május 10. – Budapest, 2018. június 20.)

Kányádi Sándor Kossuth-díjas erdélyi magyar költő. A kortárs magyar költészet egyik legnagyobb alakja volt. Hitt az anyanyelv megtartó erejében, s az erdélyi kisebbségi sors meghatározó volt költészetében.  Műveit számtalan nyelvre lefordították. Több verse és mesekötete gyerekeknek szól. A Kaláka együttes a 80-as években kezdte megzenésíteni verseit. Versei, meséi segítenek, hogy emberek maradjunk ebben a világban.

Vannak vidékek 

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül (1982)

 

Zarándokút

Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,
gyalog is járhatok s őrizet nélkül.
Aki a porból vétetett,
az út porával könnyen összebékül.

Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,
átalvetőként, átvetettem,
akár egy szamarasincs apostol-tanonc
megyek a júliusi délelőttben.

Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig.

 

Mint öreg fát az őszi nap…

mint öreg fát az őszi nap
lemenőben még beragyog
és elköszön a szerelem

jöhetnek újabb tavaszok
hajthat még rügyet lombokat
gyümölcsöt többé nem terem

felejtgeti a titkokat
miket senki sem tudhatott
őrajta kívül senki sem

fészke is üresen maradt
elhagyták kiket ringatott
üresen ing-leng üresen

de boldogan föl-fölsusog
ha valaki még néhanap
gyér árnyékában megpihen  (Kolozsvár, 1990)

 

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem  (1994)

Beszélgetés Kányádi Sándorral:

https://l.facebook.com/l.php?u=http%3A%2F%2Fwww.3szek.ro%2Fload%2Fcikk%2F102309%2F%25E2%2580%259Een_az_egesz_csillagos_egben_szoktam_gyonyorkodni%25E2%2580%259D_szuletesnapi_beszelgetes_a_88_eves_kanyadi_sandorral%23.WRYwEL7HUxU.facebook&h=ATPOSjnzzcdIRtBNUdKljNb5_ey6kP12rtX9FrZ_D4PAFEX_PQd59-b5Rxx5R-DFVNVNlnroxJcfh3e_r9OjwSVZvnVXejd1DjcnGUB2Y1REOPrBeajWpco6EB6TiETzzbMN4O2ixZ8DEAGlEqrl8F5w1hFjjogkBAKVqW7qMRHjzLCNR5YsAwIB4CT-P9weDyCmERQh2w4YYqIznRHzPug5DMqmW4M-_gA2u7LTQD65oBNXM2SCwlZvL6wpAQLOZwa0JRRv3XnNc6tSRDe1m7xxAp9s7fXW1r4biL7WibkMiQ