Bessenyei György

 

 

Bessenyei György

(Tiszabercel, 1746 (vagy 1747) – Pusztakovácsi /ma Bakonszeg/), 1811. február 24.)

(A magyar felvilágosodás korának költője)

Bessenyei György az újkori magyar irodalom megteremtőjére. A Szabolcs megyei Bercelen (ma: Tiszabercel) született, 1742-ben. Jó kiállású ifjú lévén már 19 éves korában ráesik a választás, amikor két nemesi ifjút küld a falu Bécsbe, Mária Terézia testőrségébe.

(Mint tudjuk, a magyar királyi testőrséget Mária Terézia alapította 1750 körül abból a célból, hogy a magyar köznemességet mintegy magához édesgesse, udvarképessé tegye. A nemesi testőrségbe a vármegyék delegáltak a saját közösségükből háromévente 2-2 tagot, ezek részben katonai szolgálatot teljesítettek, részben pedig nyelveket tanulta, és bizonyos magasabb katonai ismereteket szereztek. Tehát úgy is fel lehet fogni, hogy egy vezérkari iskolaféle volt, ahol az oda delegált vitézekből magas rangú katonatisztek kerültek ki. Nagyon sok ismert magyar közszereplő volt nemesi testőr, például Görgey Artúr, Klapka György, a költők közül Kisfaludy Sándor, Bessenyei György.) 

Nyolc éven át szolgálta a királynőt. Az udvarban ébredt rá önmaga és hazája kulturális elmaradottságára. Látta, mennyire fontos a polgári nemzetté váláshoz a műveltség, a magyar nyelv, a nemzeti irodalom fejlesztése, a tudományos társaságok létezése. Megfeszített munkával próbálta pótolni tudásbeli hiányosságait, csakhamar írni kezd, de nem németül, hanem az anyanyelvén, magyarul. Csakhogy a magyar nyelv a sivár emberöltők alatt megkopott, alig képes kifejezni magát. Nehéz dolga van, mert nem ismeri Balassit, Zrínyit sem. Példaképe a francia felvilágosodás költője, Voltaire, valamint Corneille és Racine.  –  Elsőként drámát írt, az Ágis tragédiáját. Úgy gondolta, ha még nincs magyar nyelvű színház, akkor előbb magyar nyelvű drámát kell írni hozzá. Ezt követte A filozófus című vígjátéka, amelyik már színpadképes mű; némi meghúzással időnként még napjainkban is előadják. Több műfajban alkot. Ír lírai költeményeket: A Tiszának reggeli gyönyörűsége; filozófiai összegzéseket: A természet világa (1799); röpiratokat, tanulmányokat: Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék (1781), A holmi (1779). (Napjainkban egyik folyóiratunk szintén Holmi címmel jelenik meg, Bessenyei előtt tisztelegve.)

Bessenyei György a testőrségnél a hadnagyságig vitte, ám Mária Terézia halála után, II. József trónra lépésével kegyvesztett lesz. Az udvari könyvtárba kerül, ahol hamarosan csatlakoznak hozzá a hasonlóan gondolkodók, és közös antológiát adnak ki Bessenyei György Társasága (1777) címen, melynek témája főleg a nemzeti nyelv, a hazaszeretet kérdése.
Erre az időre esik nagy szerelme a francia balett-táncosnő, Delfén iránt, akit Eszterházán (ma Fertőd) ismert meg, Haydn körében. Delfén azonban fiatalon tüdőgyulladásban meghal. Emléke újra meg újra visszatér Bessenyei írásaiban, más nem tudta betölteni helyét, talán ezért sem nősült meg.
Az 1790-es évektől gyanús lesz a felvilágosodás, a francia forradalom bebizonyította, hova vezet az új szellem. Bessenyei most már hiába ír, a cenzúra nem engedi kinyomtatni. Otthagyja könyvtárosi állását, és hazajön. Az akkori Pusztakovácsiba (ma Bakonszeg – Hajdú-Bihar megye) költözik, itt gazdálkodik a Berettyó partján, s él író és olvasó magányában, s lesz belőle „bihari remete” élete utolsó 20 évében. Itt írja több fő művét: A bihari remete, avagy a világ így megyen c. filozófiai munkát, a Tarimenes utazása c. államregényt, amely csak 1930-ban jelenik meg nyomtatásban.
1811-ben hunyt el. Végakarata szerint kedvenc almafája alá temették. Hamvait azóta átvitték Nyíregyházára. Bakonszegen, a régi udvarházban, Bessenyei György-emlékkiállítás látható.
Barátkozzunk a régi nyelvezettel!

Estvéli gondolat (részlet)

A nap meghevítvén egyszer nagy világát,
Hanyatlik egérül, s alá húzza magát.
Aranyos sugára a bércek hegyirül,
Lebegő árnyékkal térségeinkre dül, (…)

Nem látja titkokat a por halandóság,
Elfogja szemeket itt az homályosság.
Hit kell e csudákhoz, hogy jól reménylhessünk,
S kínos életünkbe örömöt lelhessünk. (…)  (1772)

A lélekrül (részlet)

(…) Gondolkozó lélek, végy fel karjaidra,
Taníts meg magadba dicső munkáidra.
Tévedt világunknak részeg lármájátul
Rejtsük el magunkat, szaladjunk jármátul.
ISTENED országát csendesen keressük,
A tolvaj módikat gonoszságin lessük.(…)  (1772)

Az elmérül (részlet)

(…) ARISTOTELES is mért nem mondhatja meg,
Hogy mint teremt újra tavaszt a lágy meleg?
Micsoda kerekek azok a mélységbe,
Amellyek forognak olly nagy serénységbe?
Ez mint egy óralánc fel nem húzattatik,
Szüntelenül forog, mégsem bomolhatik.
Csak aki teremtett, a' láthat ide bé
De egy halandó por soha nem jut mellé.
Elmém ne fárasszad itt nagyon magadat,
Ismérd meg vérembe alacsonyságodat.
Ne tedd bírájává léted e világnak,
Ne légy ítélője olly számos vallásnak.
Csudáld teremtődét, lásd meg kicsinységed,
Ne erőltesd sokra árnyék semmiséged.
Nézzed e világot, tanácskozz mindennel,
Csak ne háborodj meg soha az Istennel.
Ne vádoljad eztet nagy teremtésébe,
Ki örökös marad dicsőült egébe. (…)  (1771)

Bessenyei György magához

Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?
Hol voltam? s hogy esett; hogy világra lettem?
Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok
S élek, melynek útján szüntelenül halok:
Létemet táplálván testemet emésztem,
Élni törekedem, s életemet vesztem.
Gyötrelmek közt vigad szívem a veremben,
Fájdalommal öröm így laknak szívemben.
Halandó sorsomat ekként ha szemlélem,
Benne szabadságom rabságával lelem.
Hányszor kell érezni változásaimat?
S hogy kerülhessem el hányattatásimat?
(…)
Így az ég, föld között szüntelen hánykódva
Nyögök s majd nevetek, élvén sohajtozva.
Felettem kékellik az égnek térsége,
Reng alattam gyakran e földnek mélysége.
Örökkévalóság kiáltja lelkemet,
De halál árnyéka fedezi testemet.
Érzékenységimnek rabságában vagyok,
S mindenkor ezeknek kezek közt maradok.
Minden semmivé lész, látom e világban,
S elmúlok magam is, jól érzem, voltomban.
Csak az Isten maga örökös igazság;
Többi mind szenyvedés, árnyék s mulandóság.