Békássy Ferenc

Békássy Ferenc
(Zsennye, 1893. április 7. – 

Bukovina /Dobronuc/, 1915. június 25.)

Békássy Ferenc a Vas megyei Zsennyén (Sennyén) született, 1893-ban, ősi, nemesi családban. A Zsennyén található Sennyey–Bezerédj–Békássy-kastély (kúria) legutolsó tulajdonosának a fia volt. Szülei (anyja Bezerédj Emma) nagy műveltségű, haladó gondolkodású emberek lévén gyermekeiket angliai iskolákban taníttatták tovább.  Így Békássy Ferenc 1911-től a Cambridge-i Egyetem történettudomány szakos hallgatója. A nagy tehetségű ifjú tagja lett az egyetem zártkörű irodalmi klubjának, hamarosan magyarul és angolul is írt verseket.
Igen ígéretes lett volna irodalmi pályakezdése, ám kitört az I. világháború, és ő – hazája iránti elkötelezettségből – hazatért, mivel Magyarországot fegyverrel is védelmezni kívánta. Az utolsó napon utazott, amikor ezt még megtehette, ugyanis másnap Nagy-Britannia hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. A kint maradottak túlélték a vérzivatart. Békássy Ferenc önkéntes huszárnak állt a pápai 7. honvéd huszárezredbe. 1915-ben Bukovinában, 22 éves korában halt hősi halált. Apja lovastul temettette el a kastély melletti Borjús-kertbe, gyermekkorának helyszínére.
Költészetéről Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Weöres Sándor egyaránt elismeréssel szólt. „Annyi bizonyos, hogy a magyar irodalom értéket vesztett benne. Az épület nem épült fel, csak az előkészületei maradtak ránk, az állványok, melyeket erősen megcölöpözött és magasra vont, messze a mindennapi élet és a mindennapi irodalom fölé.”(Kosztolányi Dezső)
„Minden szerző felett el kell telnie a purgatóriumi időnek”, mondja valahol Márai Sándor, s e Vas megyei huszár felett, majdnem száz év után, végre letelt. A méltatlanul elfeledett költő újrafelfedezése a 2000-es években kezdődött, egybegyűjtött írásai 2010-ben jelenhettek meg.

Költő akartam lenni…

„Nem írom pennával
Fekete tentával
De szablyám élivel
Ellenség vérivel
Az én örök híremet.” (Zrínyi)

Költő akartam lenni,

Lantot kezembe venni,

Pengetni húrjain

Fenn-zengő hangokat

– Ezüst harangokat –

Míg bírják ujjaim;

Csodás összhangokat

Akartam én vezetni,

Amerre járok, vetni

Arany szín-magvakat,

És lelkem vágy-hevével

Színes költő-tüzével

Fakasztani, növelni

Varázs-virágokat.

 

A sors megirigyelte,

Ma mely vihart arat;

A kezemből kiverte

Felajzott lantomat.

 

Kardot adott helyette.

 

De nem lehet elölni

A szent örök-tüzet;

Ha vak füst fojtaná,

Ha vész fullasztaná:

Új lángvillámot vet;

S viszem harci zajba,

A visszás vad morajba

Szikrázó lelkemet! (1915. június)