Baróti Szabó Dávid

 

Baróti Szabó Dávid

(Barót, 1739. április 10. – Virt, 1819. november 22.)

Baróti Szabó Dávid költő-nyelvújító jezsuita, később világi pap-tanár. A latin nyelv helyett már magyarul író költőink közül jól ismert Tinódi Lantos Sebestyén, Balassi Bálint neve, majd később, az 1700-as években megjelentek az ún. deákos költők, akik nem rímes verseket írtak, mint addig szokásos volt, hanem időmértékes verseket is papírra vetettek. Kiemelkedik közülük Baróti Szabó Dávid, akit Virág Benedek, Batsányi János, Kazinczy Ferenc követett az úton.
Baróti Szabó Batsányival és a fiatal Kazinczy Ferenccel közösen új magyar irodalmi folyóiratot is indított, a kassai Magyar Museumot.
Baróti Szabó Dávid kitűnően ismerte a latin nyelvet és irodalmat, élete fő műve Vergilius munkáinak a lefordítása lett. Egyéb verseivel azokat a formai lehetőségeket készítette elő, amelyek Berzsenyi Dánielig és Vörösmarty Mihályig vezettek.
Ízlelgessük a régi szavakat!


Élet és halál

Neked bóldog halál hogy adassék, élni tanúlj meg:
Hogy boldoggá tedd életed, halni tanúlj.

Barátság

Míg puhán hord a csapodár szerencse,
Számoson kelnek s csakhamar barátid;
Majd ha nagy finnyás öliből kihajtand.
                            Mind eloszolnak.
Nézd eme sok száz jövevény galambat:
Fényes házaknál keres ez lakóhelyt;
Nem szeret rongyos fedelű toronyba
                            Hordani fészket.
Mindenütt híven követőd az árnyék,
Míg arany színbenn egeken van a nap:
Ez lenyúgodván, amaz is legottan
                            Mind elenyészik.
Futnak a hangyák az üres veremtől:
A saját hasznát kereső barát is
A vagyonjából kifogyott barátját
                            Messze kerűli.   (1786)