Radnóti Miklós

Radnóti Miklós

(Budapest, Lipótváros /ma Újlipótváros/, 1909. május 5. – 

Abda, 1944.)

 

Radnóti Miklóst (eredeti neve: Glatter Miklós) több munkaszolgálatos társával együtt Abdán végeztek ki, 1944. november 10-én, 35 éves korában. Születésekor ikerterhességében meghal édesanyja és öccse is. Ezt a traumát élete végéig magában hordozta, több versében is megemlítette, az Ikrek hava című prózai munkájában írt róla. Már diákként érdeklődött az irodalom iránt, költeményei különféle diákfolyóiratokban jelentek meg. Tanárai azonban irodalmi érzékére nem figyeltek fel. A természettudományi tárgyak iránt kevésbé vonzódott, matematikából magántanár korrepetálta, Hilbert (Komlósi) Károly, őnála ismerte meg leendő feleségét, Gyarmati Fannit. Támogatója, nagybátyja tiltakozása ellenére bölcsészkarra készült. Szocialista tanokkal kerül kapcsolatba, és költészete politikai és művészi értelemben is lázadó lesz. Közvetlenül munkaszolgálati behívója előtt jelent meg, 1936-ban a Járkálj csak, halálraítélt! című kötete – mintha előre tudta volna sorsát. (Ebben az évben vette el Gyarmati Fannit, és ekkor kapott Baumgarten-díjat is.)

Járkálj csak, halálraítélt!

Járkálj csak halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út. (...)

Ó, költő, tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.

S oly keményen is, mint a sok

sebtől vérző, nagy farkasok. 

*

 1940–44 között a munkaszolgálatokban írja eclogáit. Radnóti összesen nyolc eclogát írt (a 6. ecloga hiányzik a sorból: vagy elkallódott, vagy nem írta meg).

(Az ecloga -ekloga- görög eredetű műfaj, eredetileg párbeszédes, főként udvarló jeleneteket (pásztorfiú és pásztorlány) írtak le vele, gondolatok, érzések szembesítésére alkalmazták.  Az ókori görög költészetben az idilli pásztorkölteményeket nevezték így. A legnagyobb görög ecloga-író Theokritosz volt.

A római költészetben Vergilius folytatta az ecloga hagyományát, nála az ecloga a megbomlott harmónia kifejezésének eszköze lett.

Radnóti a vergiliusi hagyományt folytatta: az ecloga számára is a háborús borzalmak kifejezőeszköze lett. Az ecloga rendkívül tiszta és szabályos formája a hexameter.)

*

Hetedik eclogája a Gyarmati Fannihoz íródott Levél a hitveshez című verse is a munkatáborok poklában született.

Levél a hitveshez (részletek)

A mélyben néma, hallgató virágok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából (...)
 Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva (…)

Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat, s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

(Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944)

 

Harmadik munkaszolgálatát töltötte 1944-ben. Augusztusban már közeledett a szovjet hadsereg, a támadások elől erőltetett menetben küldték a foglyokat Lager Brünnbe. Ebből az alkalomból írta Radnóti Erőltetett menet című versét, mely nagy búcsúverseinek különös darabja. 

 

Erőltetett menet Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel, s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok fölött régóta már csak      a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek! (Bor, 1944. szeptember 15.)

 

Azokkal a foglyokkal, akik nem bírták az „erőltetett menetet”, Abda község határában két osztrák SS-katona segítségével gödröt ásatnak, és belelövik őket: Radnóti Miklóst és 21 társát. 1946-ban holttestét exhumálták, sírja ma a Kerepesi temetőben van.

**
Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke! (…)

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!   (1938)

 

Álomi táj
 

Ha az éjszaka korma lecsöppen,
Ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.

Ha a hold feje vérzik az égen
s gyűrűző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.

S míg táncra libegnek az erdőn,
toppantva, riadtszívű fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.

Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy féleleműzte madár.

s a magány szelídebb a szívemben
s rokonabb a halál.

 

Két karodban

 

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem. 

(1941. április 20.)