Füst Milán

Füst Milán 

(Budapest, 1888. július 17. – Budapest, 1967. július 26.)

 

Füst Milán a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb íróművésze. Jogi diplomát szerzett, és tanár is volt. Az antik görög kultúra és a Biblia hatott leginkább költészetére. Lassan, csiszolva, többször átírva formálta verseit. Füst Milán a magyar szabad vers megteremtője és Kassák Lajos mellett legnagyobb művelője. Sokszor borús élettapasztalat érződik a versek mögött. Ezért hatott már a fiatal Füst Milán is aggastyánnak, de stílusának roppant ereje miatt egyúttal kortalannak is. Nagyszabású drámai műve a IV. Henrik, legnagyobb prózai alkotása pedig A feleségem története, amelyért francia megjelenése után, 1965-ben Nobel-díjra is jelölték, de a díjat végül nem kapta meg.

 

Vándordal

Ki útra kelt és messzi megy,

Az út mentén a fák köszöntik őt

S a fű is felvidul, amerre lép…

S még búcsúként az égnek kósza népe

Körülszálldossa sápadt homlokát…

S úgy bámulják a lányok is, mint lábra kelt csodát.

Ki itt hagy mindent, mi ölelni kész őt

S a durva végtelenbe’ ver tanyát…

Őt meg kell nézni, mert az ég alatt

Nincs több találkozás… s a messzeségben

Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

 

(másik változatban):

Útra kelni, messzi menni...

Útra kelni, messzi menni…
Idegenbe’ megpihenni…
Hol találja őt a tél, a nyár?
A fű is felvídúl talán, amerre jár…

S az út mentén köszöntik őt a fák
Füttyent a szél, biccent az ág
S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
S a dúrva végtelenben ver tanyát…

Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
Nincs több találkozás, s a messzeségben
Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

 

Gyász

 

1.  Gyászoló ágak alatt

Régi szenvedések újra bántanak.

Egy viharfelleg rohanva halad…

Ti hegységek és hallgató tavak:

Hagyjuk, úgy-e hagyjuk a régi időket!

Hagyjuk pihenni őket!

… Az ágak némán bólogatnak, ringanak…

 

2.  Nehéz csöndbe fúlnak gyötrő, tört szavak:

Hagyjuk, ó hagyjuk a régi időket!

Hagyjuk pihenni őket!

 

3.  Gyorsan sípot ide, dobverőket!

Űzzük el, űzzük el a régi időket!

… Semmi se’ mozdul, minden a régi marad.

 „Én magyar író vagyok, nékem a magyar a szent nyelvem. Nékem minden csepp vérem azzal a kultúrával van itatva, melyet itt szoptam magamba, ebben az áldott és átkozott kis országban. Ha tehát rajtam mégis kiütköznek zsidó származásom nyomai, erről én nem tehetek s ha nem is röstellem ezt, de nem is dicsekszem vele. S ha valaki ezt rólam megállapítja, én azt nem fogom dicsőségnek tartani. Engem üldöztek itt - mit tehetek róla? Rosszul jártam az anyámmal is, a hazámmal, is, de azért nem mondhatom rájuk azt, hogy ők nem anyám és nem hazám.”

  

Ugyanez versben:

 

A MAGYAROKHOZ

 

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték,
Áradás szennyével borították be kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid , — majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, — oly termés volt ez a térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…

De légy türelmes, — szólok hozzád, — vedd a Libanon
Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, — rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre.
Tekintsd őt, — türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben
Kibonthatja gyümölcsét a nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!
Én prófétáktól származom.

 

Vers az elmúlásról:

A hold

Mártonffy Máriusznak

Nagy csöndesség volt és sötétség eső után
S egyszerre, mint egy átkozott tünemény,
Úgy tünt fel az Alpesek mögül
S a békességet menten megzavarta:

Az óriási hold - mint egy nyugtalan paripa, gőzt lehelve
Rohant a völgyön át s a szíveket
Izgatott meleg futotta menten át meg át
S nem lelte senki helyét, kereste a párját
S a futkosás oly nagy lett végül és a zűrzavar:

Hogy négy erős lovat kellett befogni s egy nagy szekéren
Ülvén hajtottunk erre, arra, mint az éji bolondok, kilencen,
Köztünk sok ember sírt, sok halála napját emlegette
S némelyik már szívéhez tartá pisztolyát: -

Ó hogyan megyünk mi s hová, mint az őrült gomolyag,
Mint az olvadt tűzgolyó mely végig gurúlna dübörögve e világon:
Kicsinyek vagyunk mi!

Kicsinyek vagyunk mi, társaim - jobb lesz elaludni!
- A réz hasonlít az aranyhoz, az álom a halálhoz, a szerelem az üdvösséghez:
Jobb lesz elaludni

Jobb lesz elaludni s felkelvén, mint a kripták fuvolása
Fujdogálja tovább kicsiny bánatát kiki melankolikusan
Melankolikusan s egyedül.

Vagy jobb e tán a föld alatt sínylődvén fájó érc
Várni, amíg eloszol a súlyos réteg s felszabadúlván a ragyogó felszinen
Eloszolni boldog füstté!

Eloszolni boldog füstté, felolvadni boldog habbá:
Koldusok a bunkósbottal fenyegetők - várjatok!
Ó, hogy mért is veritek a szegény lovakat!

...S te is torz látomás, égi ördög - nagyszemű, te menj el útadon!
Csend lett az ének után az éneklők fülében - menj el útadon,
Hagyj el minket, férfiakat, ne zavarj, gyíkokat áldozunk mi,
Mint a holdkóros, hogy nyerjen szép éji nyugodalmat...
Így gondolkodék.

...De a többi, mint a beteg, ki testi kínjait
Nem bírja el tovább s ugorni kész:
A tajtékos lovakat hajszolván véresre verte
S a vad Mura folyó felé kormányozá...

Ekkor én a kocsiban felálltam s szavaimmal mint az apostol
A holdfényen a szíveket lecsendesítém - osztottam békét,
Tettem, hogy csendesség legyen ismét - s az őrjöngők
Szégyenkezve, halaványan leszálltak - s némán
Szomorúan mentünk egyenkint haza.

 

Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, - ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. --Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.