Fazekas Mihály

 

 

Fazekas Mihály 

(Debrecen, 1766. január 6. – Debrecen, 1828. február 23.)

(A reformkor költője)
 

Fazekas Mihály katonaköltő, fő művét, a Lúdas Matyit a mai iskolás gyerekek éppúgy ismerik, mint a száz évvel ezelőtt élők. Debrecenben született, jómódú családba, 1766. utolsó napjaiban. A pontos dátumot nem ismerjük, ezért a keresztelő napját, január 6-át tekintik születési dátumának. Apja gyógykovács volt, félig iparos, félig orvos ember. A nagyhírű debreceni református gimnáziumban tanult, de hamar érdeklődést mutatott a katonaélet iránt, és 16 évesen – egy iskolai összezördülés miatt – otthagyta a kollégiumot, és önkéntes közlegénynek állt az I. ún. császár-huszár lovasezredbe. Számos ütközetben vett részt, harcolt a Habsburg-háborúk csataterein a törökök, a franciák ellen is, s a hadseregben főhadnagyi rangig vitte.
Kiábrándulva a hadi életből e rangjáról lemondott, és 30 éves korában visszatért szülővárosába, ahol saját kis birtokán gazdálkodott, figyelte a növények természetét, és sógorával, a kitűnő botanikussal, Diószegi Sámuellal együtt megírta a Magyar füvészkönyvet, melyben Linné növénytani rendszere szerint osztályozták a növényfajokat. Debrecen város főpénztárnoka, mindeközben visszavonultan él, verseket ír.
Barátságba kerül Csokonai Vitéz Mihállyal, ő ösztönzi benne a költőt, bár első verse már 1789-ben megjelent a Hadi és Más Nevezetes Történetek című újságban. 1814-ben írja meg a humoros-szatirikus Lúdas Matyit, a jobbágyfiú harcát „Döbrögi urammal”, akinek eszén a furfangos fiú mindig túljár, mi több, a végén „Döbrögi uram” jó útra is tér. Többször átdolgozta, végső formájában 1817-ben jelent meg ez, a napjainkra klasszikussá vált mű.

Mindezek ellenére Fazekas Mihály nem volt hivatásos költő, a költészetet kulturált emberhez illő passziónak tartotta. Munkássága azonban nem merült ki a Lúdas Matyi megírásában.

Két borúsan végződő szerelem keserítette meg az életét. Romániában táborozván beleszeret egy moldvai parasztlányba, Ruszándába. A katonákat azonban áthelyezik, és búcsúzniuk kell. Majd Franciaországban éri el a nagy szerelem: Ámeli. Ez sem tart sokáig, menniük kell tovább. Ettől az emléktől azonban sohasem szabadult. Állítólag Ámeli emléke tartotta vissza a nősüléstől, agglegényként élte le életét. De Ruszánda és Ámeli emléke finom hangú szerelmes költővé is teszi.

Élete utolsó nagy vállalkozása volt az általa indított és haláláig szerkesztett Debreceni Magyar Kalendáriom. Ebben jelentek meg lírai versei is (Nyár esti dal) és a csillagászatot népszerűsítő írásai.

Idős korában sokat betegeskedik, végül 1828-ban, 62 évesen súlyos tüdőbajban hal meg, Debrecenben.

Aggodalom

Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam,
Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a főld alattam,
Hogy maholnap eltemet.
Sorsom így ha képzelem,
Elgyalít* a félelem.

De ha nézem a temérdek
Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek;
Ő magához integet,
Hol kinyílva tölthetem
Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja
És repülne hirtelen;
Csak az fáj, hogy test barátja
Tőlle válni kénytelen;
Ő a világi sok bajt
Únva nyúgalmat óhajt.

 

(*elgyalít – elgyengít)