Kölcsey Ferenc
(Sződemeter, 1790. augusztus 8. –
Szatmárcseke, 1838. augusztus 23.)
(A reformkor költője, romantikus stílusjegyekkel)
(A végén: Adalékok a magyar himnusz(ok)hoz)
Fő műve a Himnusz, mely versét Szatmárcsekén írta, 1823. január 22-én fejezte be művét, s keletkezési időpontját ma a magyar kultúra napjaként tiszteljük. (Zenéjét Erkel Ferenc szerezte, 1844-ben.) Himnusza spontán módon vált a magyarság legfőbb nemzeti költeményévé, előtte egyházi népénekek töltötték be a nemzeti ének szerepét, mint a katolikus magyarság néphimnusza, a Boldogasszony anyánk, a Szűzanyához, a magyarok védőszentjéhez fohászkodó ének vagy a református magyarságé, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltár.
Kölcsey a reformkornak nemcsak költője, de elveihez hű államférfija is volt, akinek szent volt a nemzet fogalma, a nemzeti függetlenség, a nemzeti egység és a magyar nyelv óvása.
Életművének utolsó nagy alkotása a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, melyben a „rény” (erény) útjait kívánja megmutatni árván maradt unokaöccsének. (A „rény” Kölcsey nyelvújítási szava.) E végakaratszerű művében az erkölcsös ember követelményeit fogalmazza meg a fiúnak. „Egész életedet meghatározott elv szerint intézni, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség megkíván!” Tehát: „Szeresd az Istenséget!, Szeresd az emberiséget!, Szeresd a hazát!, Törekedjél ismeretekre! Meleg szeretettel függj a hon nyelvén!”
Ahogy Kölcsey saját magáról is vallotta: „Hazámat, nemzetemet mindig lángolva szerettem; magyar lenni büszkeségem volt, lesz örökre. Még akkor is, midőn a nemzet ellen kínosan panaszkodom.”
Szatmárcsekén hunyt el, 1838.
augusztus 23-án.
(Babits Kölcseyről:
"… Olyan valaki volt, aki képviselni tudta a magyarságot. Akiből maga a magyarság beszélt: a magyarság, mely tudnivalóan nem annyira tömeg, mint inkább szellem. Nem a ’milliók hangja…’ Hanem inkább az érzés, az öntudat, mely teljes gazdagsággal és erővel csak egyesekben él, néha csak kevesekben. Az idők ma megint megéreztették velünk ennek az öntudatnak szükségét, mint ahogy válságok idején eszmél az ember igazán magára. … Esze ágában sincs, hogy az ősi magyar alkotmányt odaadja a korszerű haladás tál lencséjéért. …" - 1938. aug. 24.)
Tanács
Hogyha pályád ellenébe
Küzd az álnok vad gőgjébe,
S tőrt hány minden lépteden;
S nincs, ki nyújtson hív oltalmat
Vészhozó ösvényeden:
Menj! s temesd el bús fájdalmad
Hol reád vár szent magány;
S vonj korlátot álmaidból,
S alkoss ideáljaidból
Szebb világot alkonyán.
(Cseke, 1824. február)
Huszt
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
(Cseke, 1831. december 29.)
HIMNUSZ
A MAGYAR NÉP ZIVATAROS SZÁZADAIBÓL
|
Isten,
áldd meg a magyart Őseinket
felhozád Értünk
Kunság mezein Hajh, de
bűneink miatt Hányszor
zengett ajkain Bújt az
üldözött, s felé Vár
állott, most kőhalom, Szánd meg
Isten a magyart (1823)
|
Hiábavaló volt a rengeteg áldozat: „…szabadság nem virúl / A holtnak véréből”. Ez a költemény középponti gondolata.„Nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni” — írja Babits Mihály. A szenvedések özöne sem hozta meg a legfontosabbat: a szabadságot. A reménytelenségben már csak Isten segíthet. Ezért hangzik fel újból, még mélyebbről a fohász Istenhez.
A költemény keretes
szerkezetű. A keretes szerkezetben az utolsó versszak (némi
változtatással) megismétli az első versszakot. Az első szakaszban Isten áldását
kéri a költő a magyarságra, a befejezőben pedig azt, hogy szánja meg
Isten a sokat szenvedett magyarokat. Ebben fokozást
érzünk.
A versben a történelmi megpróbáltatásokat kétszer annyi versszak idézi fel,
mint a dicsőség évszázadait. A dicső múlt példái: 1. honfoglalás, 2. az
Árpád-házi királyok alatti „felvirágozás”, 3. Mátyás győzelmei.
A „Hajh!” indulatszóval következik be a fordulat.
Következnek a történelmi megrázkódtatások:
1. tatárdúlás, 2. török hódítás, 3. a megvert szabadságharcosok bujdosása.
Megszólal a költeményben a nemzeti önbírálat is: Kölcsey a magyarság
lelkiismeretét ébreszti, s a bűntudatot szítja fel versében. Nem csak az
ellenség túlereje, hanem a belső viszály is részese volt az ország romlásának: „Hajh,
de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”; és „Hányszor
támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre”.
A „vérözön” és a „lángtenger” a vérbe fojtott
szabadságtörekvésekre vonatkozik. Erre a hősi múltra utal a versben a
Rákóczi-nóta egyik rímpárja, a tép–nép, melyet Kölcsey a
vers belsejébe rejtett. A Rákóczi-nótában így fordul elő ez a
rím: „Jaj, régi szép magyar nép, / Az ellenség téged mikép
/ Szaggat és tép”.
A Himnusz a nagy ellentétek verse. A kudarcok, vereségek sorozata
éles ellentétben áll a régi sikerekkel.
1. Az örömöt és a gyászt költői képek idézik fel. Isten
haragvását ilyen szavakkal festi elénk: „Gyúlt harag kebledben, /
S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben”. A komor
hangzású szavak megjelenítik a végzetes csatákat, a tatár és török dúlást: „Most
rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd
töröktől rabigát / Vállainkra vettünk.”
2. Sajátos szórend fejezi ki az ellenség győzelmeiről festett kép
komorságát: „Hányszor zengett ajkain / Ozmán vad népének /
Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!”
3. A kifejezés eszköze az ellentét: a bujdosó nem lelte „honját
a hazában”. A szó eleji h hangok ismétlése alliteráció.
Érezteti: saját hazájában sem talál otthonra az üldözött.
4. Ellentétek érzékeltetik a nép hányattatását: „Bércre hág
és völgybe száll”; „bú s kétség”; „vérözön” és „lángtenger”.
A vár helyén kőhalom maradt, kedv s öröm
helyett halálhörgés, siralom hallatszik az országban.
Sokan a reménytelenség versének tartják, ám végső kicsengése mégis pozitív,
hiszi, lesz értelme ama sok szenvedésnek, amin a magyarság keresztülment, Isten
segítő kezet nyújt, hiszen:
"...Megbünhödte már e nép
A múltat s jövendőt!"
Himnusz - kézirat
A magyarságnak a 19. századig nem volt önálló himnusza. „Jaj, régi szép magyar nép! / Az ellenség téged miképp / Szaggat és tép!(…)” – keseregnek a Rákóczi nótában, mely először vált nemzeti egységünk jelképévé az 1700-as években.
A reformátusok az Ószövetség 90. zsoltárát emelték himnuszi rangra: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram (…)”, a katolikusok néphimnusza Boldogasszony Anyánkhoz esdekel: „(…) Magyarországról, Édes hazánkról, / ne feledkezzél meg szegény magyarokról. (…)”
Egy másik, a katolikus templomokban énekelt néphimnusz vagy népének Szent István királyhoz szólt, s a Szent Jobb (Szent István király bebalzsamozott jobb kézfeje) hazahozatalakor is ez hangzott el, 1771. augusztus 20-án, Mária Terézia engedélyével: „(…) Hol vagy István király? Téged magyar kíván, / Gyászos öltözetben teelőtted sírván. (…)” https://www.youtube.com/watch?v=vg44EFKr0xI
Mígnem 1823. január 22-én, csekei magányában Kölcsey Ferenc 33 éves korában megírta a „Hymnus, a’ magyar nép zivataros századaiból” című művét. A versben kegyelmet, jobb jövőt kér Istentől a sok szenvedést, csapást, pusztulást megélt magyarságnak, mert „Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” Össznemzeti imádságunkat 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg.
*
1865. december 14-én egyfajta gesztusként Ferenc József császár és magyar király a Himnusz hangjaira vonult be az Országgyűlés megnyitásakor. – De a parlament 1903-ban hiába fogadta el a javaslatot, miszerint Kölcsey műve legyen a magyar himnusz, I. Ferenc József nem szentesítette, így maradt a császári himnusz. – Hivatalos énekké az Alkotmány 1989-es módosításával vált.
Az 1950-es években nagy veszély fenyegette a Himnuszt, ugyanis a II. világháború után, a szocialista időkben Rákosi Mátyás újat akart íratni. (Egyébként az összes, a budai oldalon lévő templomot le akarta romboltatni, hogy ne kelljen néznie őket a pártszékház ablakából.) Fel is kérte Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát egy új győzelmi induló megalkotására. Szerencsére Kodály Zoltánnak volt akkora tekintélye, hogy elfogadták véleményét: „Jó a régi himnusz, meg van az már írva, sem ahhoz hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.”
Megemlíthető még, hogy az olimpiai díjátadókra készült a Himnusz zenéjéből egy rövidített változat is. (Szerintem sajnos.)
Fasang Árpád zongoraművész kezdeményezésére pedig 1989 óta január 22-e a magyar kultúra napja lett. Mint mondta: „… Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, és segíthet a mai gondok megoldásában is.”
*
Ezt is nézegessétek, a Himnuszhoz kapcsolódó földrajzi helyek szép képekben: https://storymaps.arcgis.com/stories/d083c54228144ce5b3a61fa45189fcdc
*
(Most olvasom az interneten, hogy sokak szerint a Vágy című Kölcsey-vers a legszebb. - Bár szerintem a Himnusz.)
Vágy
Volnék csak kis madár,
Röpűlnék szárnyakon,
El, szép hazám felé,
Hű szívem merre von;
Túl erdőn, túl hegyen,
Merről a nap felkél,
Virúló part felett
Lyánykám hol búban él.
Lassan szállonganék
Mint esti fúvalom,
Forró szerelmeket
Csattogna bús dalom;
S elszenderíteném
A lyányt zengésivel,
Hogy édes álmain
Képem víradna fel.
Látnám, mint gyúl felém
Hullámzó kebele,
Hév ajkán, hallanám,
Nevem mint zengi le;
S az álomkép után
Felnyitván karjait,
Örömcsepp fénylené
Végig lángarcait.
Mint lepke harmatot
A rózsa bájölén:
O reszkető könycsepp
Felszívlak téged én!
S erőd balzsam gyanánt
Átfolyva mellemet,
Megenyhűl majd sebem,
Mely most kínnal temet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése