Kosztolányi Dezső

 

Kosztolányi Dezső 

(Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 
1936. november 3.)

(Stílusa: impresszionista - lírai hangulatképek rögzítése)

Kosztolányi Dezső a Nyugat első nemzedékének tagja volt, költő, műfordító, esszéista, versek, novellák, regények (Esti Kornél, Kínai kancsó, Édes Anna, Pacsirta, Aranysárkány, Néro, a véres költő stb.) szerzője.
Versei a magyar irodalom páratlan gyöngyszemei, az árnyalatok, hangulatok költője. A származás, az örökség, a rokoni ereklyék kincset és ihletforrást jelentenek finom, szentimentális lírájában.
Az Üllői úti fák – mely azóta sanzonná is lett – fájó búcsú az ifjúságtól;  – a Boldog, szomorú dal  az el nem ért álmokról szól: („… Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben.”).  –  a Hajnali részegségben az emberi lét legfőbb kérdésére ad választ: („… Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.”).  – A Szeptemberi áhítatban gyermeki ámulattal vall az élet szépségéről: („… Húgom virágokat kötöz a kertbe, / aranytálban mosakszik reggelente, / s ha visszatér az erdőn alkonyatkor, / a csillagokról ráhull az aranypor. …”).  – Halotti beszéd című verse pedig az egyszeri és megismételhetetlen ember himnusza: („… Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / a múltba sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már, csak ő nem. …”).
Idézzünk most a fent nem említett, az eltűnt gyermekkort visszaidéző Egy szegény kisgyermek panaszai című versciklusból egy-két szívet melengető Kosztolányi-verset.

Mostan színes tintákról álmodom

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Ó, hányszor látlak mégis bennetek

Ó, hányszor látlak mégis bennetek,
kis testvérkéim, rongyos gyermekek.
Deres kertekben, ablakom alatt,
ott lázadoztok ti ijesztve, némán,
kékzubbonyos, halálra-szánt csapat,
a hóba, ködbe, fenyvesek árnyékán.
A pici kőműves mily csatakos,
milyen fakó a pöttön lakatos,
az ács fia, mint Jézus, oly csodás,
pörölyt emel a kicsike kovács,
sír a bognár, az asztalos fia,
egész, egész gyermek-ármádia.
Apámat hívnám, de ő alszik mélyen,
a messzeség zenél a messze éjen.
És nézem őket és siratom őket
az éjjeli, makrancos zendülőket.
Harcolva árnnyal és meleg szobával,
nyitott szemmel velük szövetkezem,
és ablakon és véren-sorson által
őnékik nyújtom úri, kis kezem.

Menj, kisgyerek

Most vége ennek is.
Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
A te utad a végtelenbe visz,
de én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynéhány merész év,
aztán a férfikor s a sárga vénség.
Menj, édesem, bocsáss meg a dalosnak,
ki mostan a színpadra kényszerít,
menj budapesti, bús redakciókba,
némán takard föl szóló sebeid.
Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány
ravatalán tanulj újra meghalni,
irígy szemek kereszttüze közé menj,
hadd nézzék benned, mi az irodalmi.
Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra,
ki tégedet legjobban szeretett,
és kirabolva tiszta, kis koporsód,
most kinyitotta halott szemedet.
Mondd, árva vagy és most lettél legárvább –
picike koldus a föld kerekén –
mezítlenül születtél, meztelen mégysz...
Menj, menj, szegény.

 

(Unokatestvére Csáth Géza pszichiáter, orvos, író.)

 

Versek a New York kávéházról:

https://www.google.com/url?sa=i&url=https%3A%2F%2Fnewyorkcafe.hu%2Fnew-york-kavehaz-kosztolanyi-dezso-html%2F&psig=AOvVaw26gnaxcLUOrGCIjZ00ixZH&ust=1650720179522000&source=images&cd=vfe&ved=0CA0QjhxqFwoTCNjT2qzip_cCFQAAAAAdAAAAABAD