Petőfi Sándor
(Kiskőrös, 1823. január 1. (keresztelés) –
Fehéregyháza (Segesvár), 1849. július 31.)
(A reformkor költője, romantikus stílusjegyekkel)
„A könyvet szép, de csalfa tündér
lakja;
Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
És fölvisz a legragyogóbb csillagra.”
(Petőfi Sándor)
Arany János tudomása szerint Petőfi nem Kiskőrösön született, csak ott keresztelték meg. Vita van afelől, hogy pontosan hol született, talán Félegyházán vagy Szabadszálláson, bár Petőfi Kiskőröst említi születése helyéül. Apja, Petrovics István mészárosmester, szlovák családból származott, anyja, Hrúz Mária egy tekintélyes kecskeméti polgárcsalád lánya volt.
Petőfi rövid, 26 éve alatt közel 1000 verset írt.
Bevezető
Petőfi megjelenése a magyar irodalomban egyrészt a forradalmi költészet megszületését hozta magával, másrészt az igazi népiességet a költészetben. (Már Csokonai és Kölcsey is kísérletet tett arra, hogy a népies hangvételt megvalósítsa verseiben. Pl. Csokonai: Szegény Zsuzsi a táborozáskor; Kölcsey: Csolnakon – azonban csak félig tudták bevenni a népiességet a verseikbe.)
Petőfinél a
népesség saját lényéből fakadt, hiszen a nép közül nőtt ki, köztük született. Ő
nem utánozza a népköltészetet, hanem mint egyéniségének egy része jelenik meg a
verseiben. (A virágnak megtiltani nem lehet…, Síkos a hó, szalad a szán…,
Temetésre szól az ének…)
Eleinte népi
helyzetdalokat írt, amelyekben már van némi történés is: Befordultam a
konyhára…, Megy a juhász a szamáron…, Szomjas ember tűnődése. -- Zsánerképek:
Tintásüveg, János gazda) Nyelve mindenki számára közérthető. A versek külső formája helyett a gondolatot állította középpontba.
Népiessége azonban forradalmi tartalmat nyert. Arany Jánoshoz írta a Toldi megjelenése után: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék…”
Egyénisége: Kamaszkorától hisz kiválasztott voltában. („Anyám, az álmok nem hazudnak…”) Magabiztos, nagyra hivatottság tudata jellemzi.
ELSŐ KORSZAKA – (1840–1844)
Beérkezését a költészetbe Egy télen Debrecenben c. verstől számíthatjuk. Vörösmartyhoz juttatta el ezt a korai versét, aki ebben a zsengében (fiatal költő verse) is felismerte Petőfi nagyságát. Vörösmarty Mihály ajánlására a Nemzeti Kör kiadta verseit. (Ekkor írta Petőfi: „Végső ponton állottam, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez (Vörösmartyhoz)… A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlatára kiadá a Kör, s lett pénzem és nevem.”
Ekkor írt verseinek színvonala még egyenetlen (bordalok), hangneme egyszerű, humora azonban már ezekben a versekben is jelen van. Ez – mármint a humor – óvja meg a dagályosságtól, a pátosztól. Egyszerű, közvetlen, ami megóvja a romantikától, ami felé hajlana.
1844-ben Vahot Imre mellett a Pesti Divatlap szerkesztője lett. Ez az időszak költői kibontakozásának kezdete.
Tájleíró verseket írt ekkor. Újdonság tájleíró verseiben, hogy ő fedezi fel elsőnek az Alföldet. A táj szeretete kibővül az ország szeretetével, a haza birtokba vételével. Petőfinél az Alföld, a puszta az emberi lélek szabadságának a szimbóluma. Lírai vallomással kezdődik és zárul Az Alföld című verse. – A táj szépsége reális elemekből épül fel, nem hazudik szépséget a tájnak, a táj szépségét a jelzők megválasztása adja. „kék virága a szamárkenyérnek”, „bús árvalányhaj”, „tarka gyíkok”. Az egyhangú táj dinamizmust, mozgást sugalmaz: „kolompol száz kövér gulyája”, „méneseknek nyargaló futása, körmeik dobognak”, „ringatózik a búza”.
Az Alföld (részlet)
Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegy-völgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpülök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe. (…)
Szép vagy alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt boruljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.
Petőfinél a Tisza a magyar nemzet jelképe, Adynál (A Tisza-parton) az elmaradottságé.
Két szerkezeti egységből áll a vers. Az első részben a szelíd, nyájas, mosolygó Tiszát látjuk, a másodikban a háborgó, megvadult folyót írja le. A két rész közötti átmenetet egy epikus (leíró) rész adja:
„… Késő éjjel értem a tanyára / Friss gyümölcsből készült vacsorára. / Társaimmal hosszan beszélgettünk. / Lobogott a rőzseláng mellettünk. // Többek között szóltam én hozzájok: / Szegény Tisza, miért is bántjátok? / Annyi rosszat kiabáltok róla, / S ő a föld legjámborabb folyója.”
A vers érzelmi csúcspontját a tökéletes csend leírása adja:
„…Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe / Egy madár csak néha füttyentett be. / Nagy távolban a malom zúgása / Csak olyan volt, mint szúnyog dongása. …”
A Tisza
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”
Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
(Pest, 1847. február.)
Olvassuk el egy másik, természeti képekben bővelkedő versét:
A puszta, télen
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
(Pest, 1848. január)
és családi verseket ír
Személyes érzelmeit is a népi szemlélet szerint alakítja ujjá. A romantikus, akkor divatos felfogást töri meg szüleinek valódi ábrázolásával.
Egy estém otthon – Helyzetdal. Ironikusan, de szeretettel ír apjáról. Az utolsó versszakban az epika (leírás) teljesen lírába fordul, amikor az édesanyja iránti meleg érzéseiről ír:
„…Vége-hossza nem lett / Kérdezgetésinek; / De nékem a kérdések / Olyan jól estenek, // Mert mindenik tükör volt, / Ahonnan láthatám: / Hogy a földön nekem van / Legszeretőbb anyám””
Füstbe ment terv – A pszicholgóiai állapot aprólékos leírása. A legnagyobb érzelmekre nincs szavunk. A hallgatás ilyenkor többet mond, mintha érzésünket szavakkal fogalmaznánk meg.
„Egész úton – hazafelé – / Azon gondolkodám: / Miként fogom szólítani / Rég nem látott anyám? // Mit mondok majd először is / Kedvest, szépet neki? / Midőn, mely bölcsőm ringatá, / A kart terjeszti ki. // S jutott eszembe számtalan / Szebbnél-szebb gondolat, / Míg állni látsszék az idő, / Bár a szekér szaladt. // S a kis szobába toppanék, / Röpült felém anyám, / S én csüngtem ajkán szótlanul, / Mint gyümölcs a fán.”
István öcsémhez – A családja iránti szeretet szép megnyilvánulása ez a verse. Pátosz jellemzi, de nem romantikus pátosz, hanem köznapi egyszerűséggel szól ebben a versében is:
„Hogy-mint vagytok otthon, Pistukám?...”
Levél Arany Jánoshoz – Ebben a versben összefoglalja emberi és művészi elveit. A vers a két költő levélváltására oly jellemző kötekedő hanggal indul. A tréfás hangba lírai elemek szövődnek, a Nagyszalontán Arany Jánosnál töltött kedves napok emlékei:
„… S jártam azóta magas, fényes paloták körül, ahol / Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak / Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben / Mind kicsinyke, de a gazdának lelke nagy és szép!”
Majd egyre komolyabb mondanivaló bontakozik ki: minden megalkuvás kemény elutasítása. Egyre több lesz benne az emelkedett hang és tartalom, s a költemény ellenállhatatlan erővel halad a himnikus szárnyalású befejezés, a szabadság dicsőítése felé:
„…Isten hozzátok! Lelkem múlatni szeretne / Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél / Képzeletem százrétű vitorlájába belefújt / Szétszakadt a horgony, fut gályám, elmarad a part, / S ringat habkarján a látókör nélküli tenger, / És míg az orkán zúg, s a felhők dörögnek, én a / Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam / Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!”
A helység kalapácsa – A művet megjelenésekor félreértették. Eposznak
olvasták, nem pedig eposz-paródiának. Nem Vörösmartyt, az eposzok nagy költőjét
(eposz = hősköltemény) akarta kifigurázni Petőfi, csupán egy – szerinte –
idejét múlt költői műfajt, a dagályosságot. A komikum alapja: egy igen kisszerű
témát (egy kocsmai verekedést) tett meg az „eposz” tárgyává. Az eposz kellékei
is megtalálhatók a versben, pl. a seregszemle a kocsmába gyülekezők leírása, a kocsmai verekedések pedig a
nagyszabású csatajelenetek lettek.
János vitéz
Az irodalmi népiesség betetőzése. A népélet hiteles rajza. Kifejezi benne a nép felemelkedésének vágyát. Népmesei elemeket használ fel a cselekvés változatossága érdekében (a felhők tetején lovagolnak; az országokat máshová helyezi; Griffmadár mindig annak segít, aki az igazság oldalán áll (Griffmadár az isteni hatalmat szimbolizálta a görög mitológiában: oroszlán sas szárnnyal és fejjel); a hármas erőpróba szintén népmesei elem.
A zsiványtanya-jelenet nem népmesei igazán. János vitéz a zsiványok rablott pénzét nem tulajdonítja el, tisztának mutatja be őt Petőfi, aki valóban méltó arra, hogy a nép felemelkedését szimbolizálja. Egy népmese itt befejeződött volna.
A búcsújelenet önálló versként is megállná a helyét:
„… Ha ekkor mellette lett volna valaki,
Hallotta volna őt nagyot sóhajtani;
A levegőeget daruk hasították,
Magasan röpültek, azok sem hallották.
Ballagott, ballagott a halk éjszakában,
Csak nehéz subája suhogott nyakában;
Ő ugyan subáját gondolta nehéznek,
Pedig a szíve volt oly nehéz szegénynek….”
János vitéz (részlet)
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.
Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.
Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
A szőke kislyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba';
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.
"Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!"
Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:
"Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.
Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!"
"Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;
Sietek, mert másképp velem rosszul bánnak,
Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak."
Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
De a juhászbojtár fölkel subájáról,
Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:
"Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen."
Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor. (…)
MÁSODIK KORSZAKA
(Második korszaka előtt egy válságkorszak, ún. (úgynevezett) „Felhő korszak” volt életében. Elvágyódó verseket írt ekkor. Oka: két szerencsétlen szerelem magánéletében. Etelke-szerelem. Etelke hirtelen meghalt. Inkább utólag hangolta bele magát a szerelmi érzésbe. (Cipruslombok Etelka sírjára). Második szerelme: Mednyánszky Berta, aki nem viszonozta érzéseit. (Játszik öreg földünk). Hozzá személytelen verseket írt, valószínűleg nem volt igazán szerelmes belé.)
Második korszakára világnézeti megtorpanás jellemző. Keresi a nép helyét. Petőfi verseiben már megvívta a nép a helyét a költészetben, most a politikában is keresi a helyüket, azt, hogy a nép uralkodóvá válhasson a politikában is.
Sors, nyiss nekem tért – Még nem tudja pontosan megfogalmazni, miért akar harcolni: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek / Az emberiségért valamit!...”
A vers vége vallomás: „…Meghalni az emberiség javáért, / Mily boldog, mily szép halál!”
Petőfi hangvétele átalakuláson megy át. A népdal kifejezésmódjától elszakad, viszont tartalmával közeledik a néphez. Ekkor időmértékes verseket írt.
A nép jogait követeli a politikában.
A nép – Radikális hangú, előfutára a későbbi nagy forradalmi verseinek. „Egyik kezében ekeszarva, / Másik kezében kard.” Tehát nemcsak a nemesek védik meg a hazát, hanem a nép is, sőt a nemesek a népre hárítanák a haza megvédését. Petőfi álláspontja: ha a népnek nincs joga, akkor miért védje meg a hazáját? „Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga.” (Mint Vörösmarty: Országháza c. verse)
A nép nevében – Drámai verskezdés. Az első sorokban kiemeli a leglényegesebb mondanivalót: „Még kér a nép, most adjatok neki!” Ez rejtett fenyegetés: „Ha fölkel, és nem kér, de vesz, ragad”, akkor már késő lesz. Petőfi ábrázolja először Dózsa Györgyöt népi paraszt forradalmárnak. Önmaga forradalmiságát Dózsáéhoz méri:
„Nem hallottátok Dózsa György hírét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok.”
Azonban nem elfogult a néppel szemben, tudja, hogy a nép milyen szinten áll. (Apostol c. versében írja: „Ez hát a nép, amit úgy imádtam?”) A nép még nem tud élni a szabadsággal, de ez ellen nem úgy kell védekezni, hogy megfosztjuk a jogaitól, hanem úgy, hogy még több jogot adunk neki, hogy megszokja a szabadságot.
„Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.”
A Pató Pál úr – az elmaradt, feudális társadalom kritikája. Csak ha felismerjük a jelen problémáit, akkor léphetünk tovább. Pipacsok nyílnak búza helyett a szántóföldön (mint Ady: Magyar ugaron).
(feudalizmus = feudum = földbirtok, tehát a föld birtoklása a hatalom alapja, mely apáról a legidősebb fiúra szállt; a földbirtokos, a hűbérúr a földet örökletes használatra a hűbéresnek, a vazallusnak adta, aki ezért engedelmességgel tartozott neki)
„…Puszta a kert, a helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit…”
HARMADIK KORSZAKA
A szabadságharc szervezője, katonája
Egy gondolat bánt engemet (műfaja rapszódia) c. versében elutasítja a kispolgári életformát, és a forradalmárok harcos, cselekvő életét választja. Romantikus szélsőségek vannak a versben, a hozzá nem méltó halálnemet elutasítja: „Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe / Eget-földet rázó mennydörgés dönt le…”
A világszabadság gondolata kerül előtérbe, minden ember felszabadítása: „Ha majd minden rabszolga-nép / Jármát megunva síkra lép / Pirosló arccal és piros zászlókkal / És a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság… // Ott essem el én / A harc mezején, / Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül…”
Nemzeti dal – A költemény elején kimondja azt a kérdést, amiben dönteni kell: „Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!” – mivel Magyarország még nem volt független, csak mint Osztrák–Magyar Monarchia létezett, ezért robbant ki az 1848-as szabadságharc.
Nemzeti dal
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
(Pest, 1848. március 13.)
Föltámadott a tenger – A vers allegória (allegória = olyan szókép, amelyben az ábrázolt személyek, események egy másik, rejtett jelentést is kapnak), amely az egész költeményen végigvonul. A nép erejét a tenger mindent elsöprő erejéhez hasonlítja.
Föltámadott a tenger
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
(Pest, 1848. március 27–30.)
A nemzethez – 1848 nyarán a bécsi kormány meg akarta semmisíteni a forradalom vívmányait. A magyar reakció emberei megbékélést akartak Béccsel. Ebben a helyzetben változatlan harcra buzdítja nemzetét.
„Ébredj hazám, mert ha most nem ébredsz,
/ Soha többé nem lesz ébredésed….”
Respublika
Respublika,
szabadság gyermeke
S szabadság anyja, világ jótevője,
Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
Köszöntelek a távolból előre!
Most
hódolok, midőn még messze vagy,
Midőn még rémes átkozott neved van,
Midőn még, aki megfeszíteni
Kész tégedet, azt becsülik legjobban.
Most
hódolok, most üdvözöllek én,
Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
Ha a magasból ellenidre majd
A véres porba diadallal nézesz.
Mert győzni
fogsz, dicső respublika,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy új, de szent Napóleon
Elfoglalod majd a kerek világot.
Kit meg nem
térít szép szelíd szemed,
Hol a szeretet oltárlángja csillog,
Majd megtéríti azt szilaj kezed,
Melyben halálos vésznek kardja villog.
Te lész a
győző, a diadal-ív
Ha elkészűl, a te számodra lészen,
Akár virágos tarka pázsiton,
Akár a vérnek vörös tengerében!
Szeretném
tudni, ott leszek-e én
A győzedelmi fényes ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a sírba' mélyen?
Ha meg nem érem
e nagy ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg rólam...
Republikánus vagyok s az leszek
A föld alatt is ott a koporsóban!
Jertek ki
hozzám, s ott kiáltsatok
Siromnál éljent a respublikára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára.
(Pest, 1848. augusztus)
ARS POETICA VERSEI
(Ars poetica = mi a költészet
értelme?)
(Fiatal korában írt ars poetica-versek: Csalogányok
és pacsirták, Rongyos vitézek, Szabadság, szerelem: „Szabadság, szerelem, / e kettő kell nekem / Szerelmemért föláldozom /
Az életet / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.” (epigramma = rövid,
csattanós vers)
A XIX. század költői – E versében
fogalmazza meg költői programját. A legmagasabb rendű módon viszonyul a
költészethez. A „szent fa” a költészet szimbóluma. Annak a költőnek, aki csak
önmagáról tud írni, bizonyos korokban nincs helye az irodalomban.
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni /
Saját fájdalmad s örömed; / Nincs rád szüksége a világnak, / S ezért a szent
fát félretedd.”
(a „szent fa” = a költészet szimbóluma)
(szimbólum = egy jel, amelyhez egy jelentés kapcsolódik. Aminek a
képzettársítás folytán gazdag gondolati, érzelmi és hangulati értelme van.
Például a fekete szín a gyász szimbóluma.)
A következő szakaszokban konkrétabbá válik, kibontakozik a végső cél: az ígéret
földjének (bibliai – Mózes vezette ki a szolgaságba taszított zsidó népet
Egyiptomból, Kánaán felé, ami az ígéret földjét jelentette volna) elérése.
Elutasítja, hogy fél eredményekkel megelégedjenek. Egyenlőséget akar gazdasági,
jogi viszonylatban, a kultúra, a műveltség tekintetében is.
A XIX. század költői
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
(Pest, 1847. január)
SZERELMI KÖLTÉSZETE
Szerelmi
költészetének java a Júlia-szerelem
idején bontakozik ki.
Reszket a bokor, mert… – Átmenetet
jelent a személytelen hangú népköltészet és a későbbi szerelmi verseit jellemző
lélektani ábrázolás között. A szenvedély elhatalmasodásának lélektani rajza.
Reszket a bokor, mert…
Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!
Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.
Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!
(Pest, 1846. november 20. után)
Szeptember végén – Azt a szituációt
ábrázolja, amikor valaki eljutott élete csúcspontjára, s utána már csak a
pusztulás jöhet. Az igék megválasztása tökéletes, semmi mással nem cserélhető fel, ezért olyan nagyszerű. „Elhull a virág, eliramlik az élet.” (Ez
a gondolat jelen van a népköltészetben is, de sokkal szegényebb kifejezési
formában: Asszony lesz a lányból, a bimbóból rózsa…)
Romantikus látomássorozat: „Ha eldobod
egykor az özvegyi fátyolt…” A hangulati mélypontból hirtelen felemelkedve
fogalmazza meg a vallomást: „Még akkor is, ott is, örökre szeret.”
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
(Koltó, 1847. szeptember)
Minek nevezzelek? – Szerkezeti remeklés. A vers szavak keresése, hogy méltó kifejezést találjon arra, amit feleségétől kap. A nagyszerű költői kifejezésformák után jut el a legegyszerűbb, de legszebb szavak kimondásához. A vers vallomás a szerelem nagyságának kifejezhetetlenségéről.
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
(Pest, 1848. január)
Beszél a fákkal a bús őszi szél – E szerelmes versének nem Júlia a tárgya. Jelen van benne, de nemcsak testi valóságában alszik. A csendet jelenti, a légkör túlfeszített figyelmét, amely alkalmat ad a költőnek, hogy egy földrengető motívumot a leghalkabb pianínóban játsszon el. Világszabadság, világforradalom bomlik ki képzeletében, de visszafogja, mert feleségét nem akarja felébreszteni. A versszakok végén a refrén meghozza a megnyugvást.
Beszél a fákkal a bús őszi szél
Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van az idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem*: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
(Koltó, 1847. szeptember)
* imakönyvem: Petőfi kedvenc olvasmánya a nagy francia forradalom története; feltehetően Lamartine A girondiak története című könyvéről van szó.
(Hozzáolvasható: Az apostol, Előszó, A vén cigány)
1849. július 31-én a Fehéregyházától keletre lévő sík mezőn ütközött meg egymással a túlerőben lévő orosz cári csapat és a Bem Apó által vezetett magyar sereg. Az ütközet feltételezett színhelyén, Ispánkútnál esett el Petőfi Sándor. Az akkori szemtanúk az Ispánkúttól kissé nyugatra lévő hídon látták utoljára. Sírja ismeretlen, de a legtöbb indok azt igazolja, hogy azon a mezőn található valahol.
Egyik legszebb, azóta megzenésített verse:
Távolból
Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.
Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.
Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll;
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.
...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!
(Pozsony, 1843. május)
Petőfi-kép dagerrotípián (a róla készült egyetlen fénykép,
1844-ből)
Szendrey Júlia naplójából
Szendrey Júlia, Petőfi felesége, született Keszthelyen, 1828. december 29-én, meghalt Pesten, 1868. szeptember 6-án. – Ő maga is verselt, de jelentősebbek műfordításai, pl. az Andersen-mesék: A rendíthetetlen ólomkatona, A császár új ruhája.
Szendrey Júlia1846. szeptember 8-án találkozott először a nagykárolyi megyebálon Petőfi Sándorral.
Az alábbiakban a naplóból idézünk:
„Kielégítheti-e Ön forró lelkének vágyait egyetlen nő habár leglángolóbb szerelme? Ha a megszokás, folytonos és akadályok nélküli bírás nem unatná-e meg Önnel a nőt, ki hogy boldogíthassa Önt, mindenét elhagyá, s kinek életüdvet csak Ön szerezhet? Ezek olyan kérdések, mellyekre nem esküdhet meg senki, mert a jövő sokszor a leghihetetlenebb dolgot teszi lehetővé. De esküdjön meg Ön, hogy szerelme most szent és tiszta minden egyéb érdekektől, s hogy hiszi, miként életével egy határú szerelme, akkor ha ezt megteszi Ön, akkor nincs akadály, nincs határ, melly Öntől elszakíthasson; akkor ugyan jobban nem szerethetem mint most, mert ez lehetetlen, de imádni fogom és boldogítani Önt lelkem egész hatalmával és szenvedélyével!”
„Oh, ha Ön olly szenvedélyes nem volna! Mindég féltem az illy szenvedély lángjaitól, melly épen heves lobogása által nemcsak mindent, mi közelébe jő, hanem csakhamar önmagát is fölemészti.”
„Szabadnak kell a költőnek lenni, mint a gondolat. Szabadság kell neki, hogy álmodozó lelkének szeszélyeit és ábrándjait kielégíthesse. Kiállhatlanná válhatik előtte bár melly lánc, melly röptében korlátozná, ha tán önkényesen vállalá is ezt egyszer magára, nem gondolva meg következéseit – s ha ekkor más mód a szabadulásra nem volna, mint e láncot összezúzni? De hátha e lánc egy lélek boldogsága volna? Veszni kellene neki!”
Az apai tiltás ellenére a fiatalokat nem lehetett elválasztani egymástól.
1847. május 27-én ezt írja naplójába:
„E nap óta vagyok Petőfi jegyese, s e nap óta szeretem őt jobban, mint mindent a világon. Mit tettem és mondtam e napon, azt nem tudom, csak annyit, hogy az felér eddigi életem minden napjaival.
Csalódjam inkább mindenben a világon, csak egyedül Sándorom szerelmébe ne! mindent eltűrök alázattal, megadással, csak ez egy tenne őrültté, tenne esztelen lázadóvá! És épen mivel most mindenem ettől függ, mert a boldogságnak minden szálát e szerelemhez kötöttem: tán épen ezt fogja tőlem a sors elszakítani; tán épen e boldogságot tőlem az isten elvenni, nehogy az üdvességből már itt kivegyem részemet, s ne maradjon az örök életre semmi.”
A forradalmi hevület Júliát is magával ragadja. Ő tűzte az első kokárdát Petőfi mellére, magának nemzetiszín főkötőt varrt.
„Nem vágynék soha saját hírre, dicsőségre, elég volna az is, sőt fő boldogságomnak tekinteném, ha Sándoromat követhetném, ha csak vele mehetnék, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám, él-e? ha szívem egyszerre szűnnék meg dobodni szívével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvezelném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, melly őt felfogná s én lennék az árnyék, melly utána szállna sírba s ott véle együtt enyésznék el.”
1848. október 2.
„Könnyeket sajtol ki belőlem a szégyen, hogy én is nemükhöz tartozom, én is asszony vagyok! Pedig a másik része e földi angyaloknak még sokkal szebbeket mível, még sokkal vitézebb dolgokat visz véghez. … Mit csinálok én addig, míg Sándorom oda van? én, ki előtt az élet semmit-erő utálatos teher volna Sándorom nélkül? én, ki ő mellette elfeledkezem égről, földről; én, ki nem ismerek boldogságot az ő bírhatásán kívül; én, ki a pokolba elmennék érette. … Oh hogy el nem süllyeszt a szégyen! nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthon ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni!”
„Meddig kell még nélküled lennem, napjaimnak egyetlen vidámsága, egyedüli öröme, édes férjem, Sándorom?”
1848. december 15-én megszületett egyetlen gyermekük, Zoltán.
Míg Petőfi Bem oldalán küzdött a szabadságért, felesége Tordán, majd Kolozsvárott várta kisfiukkal.
1849. július 31. – a segesvári csata után ezt írja naplójába:
„Minden olly szomorú, minden gyászol, a természet és az emberek, s mindenek fölött: a haza! Oh hazám, nem csoda, ha elborul fölötted az ég, ha a napnak fényes orczája elhomályosul, midőn reád tekint, midőn látja eltiportatásodat, mikor látja fiaid rabságát, mikor látja a bilincseket, mellyek véresre sebzik gyermekeid kezeit s lábait. Oh nem látni most e hazában egyebet nyomornál, kétségbeesésnél! mindenütt csak pusztulás, rom, s e romok között kezöket kulcsoló szerencsétlenek, kik kifáradva az imádságban keserű káromlásokat kiáltanak föl az égre, azon istenhez, ki nem hallgatá meg imádságokat, ki elhagyá az igazakat és győzni hagyá a gonoszokat…. E népet hagyá el istene, e népet melly méltóvá akará magát tenni őseihez, kik istentől, a magyarok istenétől – a nagy hatalmas Hadúrtól származtak, kit mi mostani nyelvünkön a szabadság istenének híttunk. Fölkelt e nép, bízva ügye igazságában, bízva istenében és e bizalmában bátran állítá szembe száma csekélységét az ellen milliomával. Hiszen velünk az igazság, az isten – mondták ők – … Illy eltökéltséggel kelt föl a magyar, illy öntudattal hagyá otthon: a férfi kedveseit, kik imádságaikkal bátoríták a csatába indulókat, a harczolókat. Mindenki tudta, hogy nagy a munka, de mindenki meg volt magáról győződve, hogy tenni fog annyit, mennyit emberi erő tehet, s hitte istenéről, hogy segítni fogja, mennyire isteni hatalom hat. S az isten mindenható! – És mégis…!”
Kolozsvár, 1849. november 10.
„Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam. Ki van rám mondva az ítélet s nem állhatok többé ellent; örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, és meg kell törnöm sorsom vas hatalma alatt.”
*
SZENDREY JÚLIA NYILATKOZATA PETŐFI SÁNDOR HALÁLÁRÓL
„Az egyház kivánságára részérőli terhelő felelősség elhárítása végett kijelentem, hogy legszorgalmasabb fürkészéseim és bizonyosságot adó adataim tökéletesen meggyőzének affelől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett.
A csatatéreket össze járván, ennek s a külföldről jött több nemű tudositások következtében ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is képes vagyok letenni.
Ezen állításom igazsága mellett szól néhány szemtanúnak vallomása, kiket bizonyságtételért bár mikor fölhihatok.
Nevezetesen
Udvarhelyszékben Keresztúron lakó gyógyszerész – kinek nevét ugyan nem tudom, de őt szükség esetében tanuúl fölhíni magamat kötelezem – ki azon időben az erdélyi főseregnél lévén: abeli tudakozásaimra ezt felelé: ő Petőfi Sándort azon pillanatban látá utoljára, midőn az kozákok által körülvétetve szakasztatott el a futó hadseregtől. Ezentúl többet nem látták s a valószínűség ottani elvesztét bizonyítja, mit még hitelesebbé tesz
Udvarhelyszéki katonai parancsnok B. Hayte azon állítása, mely szerint ő a csata lefolyta után a csatatért följárván a halottak között talált egy holttestet, mit öltönye és alakja leírásából biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elismerni.
Pest, július 21. 1850.”
Férje elvesztése kétségbeeséssel töltötte el a mindössze 21 esztendős asszonyt, és hosszú hónapokon keresztül minden követ megmozgatott azért, hogy eltűnt férje nyomára akadjon. Fia, Zoltán alig félesztendősen jutott árvaságra.
Súlyos szerep ez egy fiatal nőnek egyedül.
Még nem telt le a gyászév, amikor bemutatták neki Horvát Árpád egyetemi tanárt, aki gálánsan felajánlja, hogy feleségül veszi a magára maradt asszonyt – annak tudatában, hogy szerelemről egyelőre szó sincs.
Szendrey Júlia a halálos ágyán Tóth József sógorának diktálta apjához írt leveleit:
„Hogyha csak fogalma volna kedves jó Atyámnak mindarról, a mit én kezdettől fogva Árpád /Horvát/ mellett szenvedtem, bizonyára méltányolná azt, hogy olya sokáig bírtam azt elviselni a nélkül, hogy panaszaimmal terhére lettem volna, vagy a világot bele avattam volna szenvedéseimbe….
„Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon, s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk."
Szendrey
Júlia: Élni vagy meghalni!
Nem élet ez, nem, kínzóbb a halálnál,
Én élni vagy meghalni akarok,
Ott a hegycsúcson szívni be a léget,
Itt e szűk völgyben én megfúladok!
Nem tespedés, nem tengés, mire vágyom,
Tudni hogy élek, és érezni ezt;
Zárt levegőben elalél a szellem,
S az ember nem más, mint állati test.
Vihart és szélvészt forró homlokomnak,
Langy szellő nékem enyhülést nem ad,
Szememről csak ott oszlik a homály, hol
Cikázni látom a villámokat.
Föl a sziklára, hol sasok tanyáznak,
Merész röptük oly lélekemelő;
Lenn csúszó férgek, sziszegő kígyók közt
Élni vagy halni egyként leverő. -
Oh, jaj nekem, hogy ezeket gondolni,
És a mi több, kimondani merem:
Csak egy pillantás, s a kigyók marását
És fulánkját szivemben érezem!...
(Pest, 1856. április 8.)
(Valószínűleg Tóth József a sógor tanító halála után került a Pesti Napló birtokába a dokumentum, melyben irodalomtörténeti ritkaságok is voltak (többek között Arany János levelei, a Válasz Petőfi Sándornak című verssel, Petőfi-kéziratok).
(Szendrey Júlia fiával, Petőfi Zoltánnal együtt nyugszik a Fiumei úti sírkertben.)
(Költeményeit és naplóját Bihari Mór gyűjtötte össze, 1909-ben.)
(Forrás: Szendrey Júlia naplója:
"Naponként árvább")
*
Petőfi Sándor:
Zoltán fiam életrajza hét hónapos
koráig (részlet)
Született Zoltán fiam december 15. 1848. déli tizenkét órakor Debreczenben a Harminczad utzcában, Ormós szabó házában, az utczára nyiló kapu melletti
szobában.
Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az
ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem levén eléggé biztos, Debrecenbe
szállitám őt, hol zászlóaljammal feküdtem. Igy érte szegény fiamat az a
szerencsétlenség, hogy Debreczenben született.
Debreczenben és ami több: pénteki napon.
Azaz jobban mondva: „pénteki napon és ami több Debreczenben!” mert Debreczen
még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség
balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben
kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét ollyan városban
proclamálni, hol a házak kapujára es van írva: „A ki bejön az udvarra, tegye be
az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam
született, ez állott.
Deczember 14kén este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen
roszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek
visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt,
hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is olly kicsiny, vékony
és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék
vele. Fiam is oly gyönge, olly hideg, olly kicsiny, mondhatnám, olly alaktalan
volt, hogy az első pillanatban halvaszületettnek véltem. Harmadnapos korában
megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára fölgyógyult, s
azután folyvást szemlátomást gyarapodott.
Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány
embernek; de ipam és napam kedveért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett
kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett
belőle Zoltán. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s
legbecsűletesebb embere; keresztanyja Arany Jánosné, a milly egyszerű asszony,
olly jó feleség és anya.
*
Petőfi Sándor 1849. július 31-én esett el a Segesvár melletti csatában.
Valószínű tehát, hogy a hét hónapos Zoltán fiáról készült életrajz, egyben a
költő egyik utolsó írása is. Petőfi Zoltán is színészettel és irodalommal
foglalkozott, mint édesapja. Több verse és fordítása is fennmaradt. Nagyon
fiatalon, 21 éves korában halt meg tüdőbajban, 1870-ben.
Forrás: Országos Széchényi Könyvtár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése