Reviczky Gyula

 Reviczky Gyula

(Vitkóc, 1855. április 9. – Budapest, 1889. július 11.)

                                                                              

Reviczky Gyula az örök és általános emberi érzéseket verselte meg költeményeiben. A ma már Szlovákiához tartozó Vitkócon született 1855. április 9-én, a főnemesi Reviczky család sarjaként, házasságon és örökségen kívüli gyermekként. Apja halála után tudja meg, hogy neve nincs törvényesítve, örökséget nem kaphat, így, hogy meg tudjon élni, tanítónak szegődik úri családokhoz, majd később Pesten újságírói állást kap. Fordítással is foglalkozik, ő ültette át először Baudelaire verseit magyarra.

Nem lázad saját világa ellen, csupán keserű élettapasztalatainak hatására változó kedéllyel bemutatja azt. Melankolikus hangulatú költeményeit a társadalmi igazságtalanság és kiszolgáltatottság keltette szánalom és részvét érzése hatja át, de nemzeti sorskérdéseket is érint verseiben.

Hosszas betegeskedés után, 34 évesen tüdőbajban halt meg Budapesten, 1889. július 11-én. Sírja a Kerepesi temetőben található. 

Karácsonykor

A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szívemben.
Egy szóval sem panaszkodám,
A kis Jézus ellen.

Nem vádolnám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagyvilágon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dőlök, s álmodom
Egy régi szép, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!

 

Isten
 

Kinek porszem, mi nékünk egy világ,
S egy rebbenés határa az időnek:
Ki, a mi ember-agyban míriád,
Nem olvasod, mert semmiség előtted:
Ki búborék gyanánt elfújhatod,
Mit összehordtak népek, századok:
Minden füszálban érezlek; de elmém
Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.
 

Kit megtagad a léha kétkedő,
Te adtál, ismeretlen ismerős Te,
Te földi szóval nem nevezhető,
Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.
Magát tagadja meg, ki megtagad,
Mint a napot, a fényt, a szint a vak.
A por fiához más nem illik itten,
Minthogy Tebenned megnyugodva higyjen.
 

Ki oda tűzted a közös napot
Sugárzó lényed egy parányaképen;
Ki hangodat majd zúgva hallatod,
Majd édes összhang bájos zengzetében;
Ki, hogy megszünjünk élni, rendeled,
De, hogy meghaljunk, még sem engeded;
Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
Megértni vágyó elmém összeroskad.
 

A tudomány, az ember-bölcseség
Hadd fejtegesse millió csodáid'...
Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
A melyen át egedbe nézni áhit.
Engem, tünődőt, volt-e kezdeted.
Időnek vége hogy mikor lehet:
Érzése elfog a parányiságnak,
És leborulva, térdemen imádlak.