Sík Sándor

Sík Sándor 

(Budapest, 1889. január 20. – Budapest, 1963. szeptember 28.)

Sík Sándor, a XX. század jelentős magyar lírikusa. A szülők a gyermek születése előtt katolizáltak, tértek át a zsidó vallásból a katolikusra. Sík Sándor 14 éves korában belépett a piarista rendbe, s életét végig a rend szolgálatába állította; magyar–latin szakot végezett piarista tanárként, 1915-ben tábori lelkészként, a cserkészmozgalom egyik alapítójaként, 1947-től a rend magyarországi tartományfőnökeként.

Már a gimnáziumban feltűnt költői tehetségével, s később az irodalom szinte minden ágával foglalkozott. Dr. Albert István így ír róla: „Hisszük, hogy Sík Sándor költői arcának nemcsak olyan üzenete van, mint az élettelenül falon függő történelmi képeknek, hanem ’kilépve a rozsdás keretből’ áldása is, szava is van a késő unokákhoz, akik tudnak figyelni a szívből fakadó szóra, ’a nagyapai Istenhez kiáltás’-ra.”  

Belenéztem a Napba

Egyszer, egy sugaras, pirosló reggelen,
A virradati Napba két szemmel belenéztem.
És ama reggel óta, örökre megigézten,
Járok fényittasan és a Nap jár velem.

Egy csodavillanás, egy percnyi perc alatt
Azon a reggelen a Nap szívembe égett.
S azóta mást se látok, csak egy nagy fényességet,
Csak lángot és tüzet, csak égő sugarat.

Amerre fordulok, a rét rezgő füvén,
És felhős ormain a ködlő messzeségnek:
Ezer picike Nap, ezüst ezernyi fény

Szikrázó szemei győzelmes tűzzel égnek.
És kívül és belül, örökre, szüntelen,
Örvénylik és dalol a tüzes Végtelen.

(1912)

 

Exsurge, quare obdormis Domine!

Ne aludj, Uram már sokáig!

Az utakon a vér bokáig,

A hullapára köldökig,

S a bűn, a bűn:

Fojt szinte már szemöldökig!

 

Ha még soká késik a reggel:

Uram, mi lesz az emberekkel?

A jókkal! - olyan kevesek!

Belőlük is

Hiéna lesz és tigrisek?

 

Mi lesz a néma kisdedekkel,

Kik néznek ránk döbbent szemekkel,

S akiknek ajkán tej helyett

Az ördögök

Nektárja csurran: gyűlölet!

 

És mi lesz, Uram, - jaj, ne vedd el!

Világunk emelő kezeddel?

Mert káromlunk és megvetünk,

Uram, Uram,

Meghalsz-e végképp minekünk?

 

S ha meg: a kárhozat e földjén,

Hol megpattant a szív, a Törvény:

Kérdezni is alig merem:

Mi lesz, mi lesz

Gyámoltalannal, énvelem!

 

Csöpp szívemmel, mely gémberedten

Piheg elhúzó tenyeredben,

S mint egy fészkéből kiesett

Fecskefiók,

Szorong szegény és didereg.

 

Tudod, Uram, hisz Te teremtél,

Nincs több szívem ennél az egynél,

És ez - pusztuljon bár bele -

Ha méreg is,

A föld ízével van tele.

 

Nem tudok ember lenni máshol!

Vízözönben, földinduláskor,

A végítélet-napkor is:

Nincs más hazám,

Belé fogódzom akkor is.

 

Míg kezed melegén nyöszörgök,

Most is, Uram, azért könyörgök:

Lüktessen áldott tenyered

Szívembe még

Egy dobbanásnyi meleget.

 

Add meg nekem, ó meleg Isten,

Szívem rajtad fölmelegítsem:

Hátha utóbb hozzám melenget

A bújdosó

Igazak közül még kilencet!

 

Bujdosik az árva madár

Bujdosik az árva madár,

Egyik ágról másikra száll.

Hát az olyan árva, mint én,

Hogyne bujdokolna szegény.

 

Bujdosik az árva madár,

Egyik ágról másikra száll.

Könnyű neki messze szállni:

Vele mennek fiókái.

 

Nem hagy itt mást: őszi szelet,

Fagyos esőt, zúzos telet,

Üres fészket, üres tájat,

Semmi, ami visszafájhat.

 

Jaj, nem is az a legárvább,

Akit nem siratnak árvák,

Nincsen, aki elkísérje,

Nincsen, aki visszakérje.

 

De akinek útra kelve

Itt marad a fele lelke

Fészekülő pulyáinál,

Azt sirasd meg, árva madár

 

Egy karéj fekete kenyeret (részlet)

Embernek ember szel itt kenyeret.
Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak,
Csak menjetek,
Ne kérdezzetek, csak feleljetek!
Ne nézzétek, kit, csak öleljetek!
Ki tudja, szív még hány akad,
Aki megrezzen a testvéri szóra,
S egy félénk visszhang benne fölfakad,
És ráébred az örökkévalóra.

 

Esik eső

 

Bagolyirtás, Bőgösrét és Ágasvára.

Esik eső hegyen-völgyön fűre-fára.

El-elhagyja, nekibuzdul, újrakezdi,

Csatornáit hétszer egy nap megereszti.

 

Mezítlábas Mari néni a pitarban

Gyönyörködik a zuhogó zivatarban.

Minduntalan lelkendezve kiabálja:

Jó kis eső, köt a krumpli valahára.

 

Joskó bácsi, öreg szlovák, hetven felé,

Eresz alól nézeget a földje felé.

Káromkodni nem szokott, de most nem állja.

Pedig attól föl nem áll a gabonája.

 

Mennyországbán Szent Péternek van a napja.

A csatornát nyitogatja, csukogatja.

Szakállába mondogatja mosolyogva:

Fiacskáim, várjatok a sorotokra.

Dáliák

A hegyekről most kúszik le a reggel
Megfürdet mindent mámoros színekkel.  

A ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás vidámak, mélabús lilák. 

Az ampelopszisz fürtjei körül
A méhe-nép az életnek örül.  

S üldögélvén a vadszöllős verandán
Némán tűnődöm életem kalandján.  

Örülni én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.  

De Isten tudja, ez a mostani
Öreges öröm csak más valami. 

Most ami öröm, szép is, szomorú is
S könnyei között mosolyog a bú is.  

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!
Nincs már a földön semmi, amit várnék.
Tudom, hogy minden óra szép ajándék. 

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,  

Ahol talán még azt is fellelem,
Amit félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!  

Hanem itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,  

Hogy búra váljék bennük a világ,
Mint bennetek, szomorú dáliák, -  

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,
S nekem legyen a világ puszta pőre,  

Mint vihar után derékon törött
Dália-szárnak az épek között...?  

Ki merne kérni? kérni melyiket?
Melyik a jobb? melyik a nehezebb? 

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,
Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok:
Legyen meg a Te szent Akaratod! 

 

Te Deum (Hungarian)

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat
s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.                                           

Hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!