Sinka István
(Nagyszalonta, 1897. szeptember 24. – Budapest, 1969. június 17.)
„Nomen est omen” – „a név végzet”, mondhatnánk, Sinka Istvánra gondolva, Erdélyben ugyanis, ahonnan az apai ágon származik, a nagyon szegényeket nevezik sinkáknak.
Nála nagyobb nyomorból, szenvedésből nemigen jött költő a magyar irodalomba, de talán még a világirodalomba sem. A Nagyszalonta környéki tanyavilágban született 1897. szeptember 24-én. Ridegpásztor családba született, maga is bojtár, majd juhász volt. Szülei szegénysége miatt csak négy elemit végezhetett, és korán árvaságra jutott. Élete jórészt a nélkülözésről szólt, mégis szomjazva kereste a szellemi felemelkedés lehetőségét. Szüntelenül olvasott, eleinte útleírásokat, ponyvaregényeket, kalendáriumokat. A költészetet Petőfi versein át ismerte meg, egyetlen bárányát cserélte el egy rongyos Petőfi-kötetért. Később olvasmánya lett a Károli Gáspár-féle Biblia, Ady Endre, Juhász Gyula versei. Hatásukra kezdett ő maga is verseket írni. Első versét csizmaszárra írta (Tizenhét szilfa alatt), első megjelent verse pedig a Bánat az Alföldön, mely a Magyar Falu nevű néplapban jelent meg. Elsőként megjelent verseskötete a Himnuszok kelet kapujában, melyhez Féja Géza írt lelkes hangú felfedező cikket, s a kötetet a szeghalmi református gimnázium jelentette meg.
1919-ben házasságot kötött Pap Piroskával, s a következő évben Vésztőn telepedett le.
1936-ban megjelent Pásztorének című önéletrajzi költeményében a pusztai élet valóságát, az ott élő pásztorok nehéz sorsát saját élményein keresztül mutatta be. Ekkor talált rá saját hangjára, s jutott el a magyarság történelmi helyzetének tragikus szemléletéig.
Az „ősök” sorsa és személyes tapasztalatai végül is pesszimistává alakították világképét. A mítosz iránti hajlam és a sötét világkép irányította érdeklődését a ballada műfaja felé. Ennek sejtelmes, tragikus világában találta meg az egyéniségének és mondanivalóinak megfelelő kifejező formát.
Anyám balladát táncol című balladája egy ősi népszokásnak máig egyetlen költészeti feldolgozása. E pásztorszertartásnál a táncosok a földre rakott égő gyertyákat lépik át, járják körül. A résztvevők köre fokozatosan bővül, először az asszony, majd négy pásztor, aztán a költő apja lép be a halotti táncba, a szertartást végül az anya magányos tánca zárja le. A szertartás koreográfiája pogány hagyományokat idéz, a halotti tánc mégis költői, sőt gyengéd és méltóságteljes. A vers pontosan rekonstruálva adja vissza ezt az ősi népszokást.
Túlzás nélkül állítható, hogy Sinka István balládái világirodalmi klasszikussá értek. (Balládái még többek között: Bozsár András, A Göncöl utasa, Virág ballada, Fábián Pista.)
(Ballada: Tragédia dalban elbeszélve. Rövid, tömör, rendszerint tragikus tárgyú verses kisepikai műfaj Lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett lelkiállapotokban, lélektani szituációkban ábrázolja. A népballada a középkor végén jelent meg, a legrégibb feljegyzések a 15. századból valók. Csak énekes formában élt, gyakori külső jegye a sor- és versszakismétlés. „Kádár Kata, Kőműves Kelemenné; a 19. században betyárballadák: Angyal Bandi, Sobri Jóska, Rózsa Sándor;
Műballada: Európa-szerte a romantika korában lett népszerű (eredetileg ősi népköltészeti műfaj volt). A romantikus ballada verses epikai műfaj, amelyben mindhárom műnem (líra, epika, dráma) elemei ötvöződnek. Cselekménye sűrített, elbeszélésmódja szaggatott; az események főként a drámai párbeszédekből vagy lírai monológokból állnak össze. Rendszerint tragikus témát dolgoz fel. Nagy balladaköltőnk: Arany János.)
Az írói sikereket követően, 1935-ben, a fővárosba költözött, de munkát nem talált, nagy nyomorban élt. Első felesége halála után Péczeli Katalinnal kötött házasságot.
Barsi Dénes és Szabó Pál társaságában megalapította a Kelet Népe című folyóiratot, amely 1939-től kezdve Móricz Zsigmond lapja lett, valamint szerepet vállalt a Magyar Út és a Magyar Élet című folyóiratok szerkesztésében is.
1939-ben Püski Sándor könyvkiadója, a Magyar Élet megjelentette Vád című verseskötetét, majd a Hontalanok útjánt és a Balladás könyvet is.
Hontalanok útján
Nagyanyáim s a szépanyáim
lelke dalolt nekem a pusztán,
hogy keljek fel a virágok közül
s induljak e dalok jussán,
hagyjam magára a nyájat,
mert felőlem az rendeltetett,
hogy vihar fújja meg a számat...
A második világháború (1945) után a kisgazdapárt és a parasztpárt sajtójában adta közre újabb műveit. A népi mozgalom „harmadik utas” elgondolásait képviselte: elutasította a szocializmust, de bírálta a polgári berendezkedést is. Ifjúkorának élményei ellentmondásos egyéniséggé alakították, aki elutasította a nyilas mozgalmat, de időnként antiszemita kijelentések keveredtek írásaiba, s lázadó paraszti indulattal minden, számára idegent kárhoztatott. Így hosszú időre kívül rekedt az irodalmi életen. Nagy magányban és szegénységben élt. Kései szerelmes verseinek ihletője és harmadik felesége Szín Magda, aki végig mellette volt betegségében.
Csak az 1960-as évektől publikálhatott ismét. Ekkor (1964-ben) jelent meg a Végy karodra, idő című válogatott verseskötete, mely versek főként fiatalkori emlékeit, a pásztorsors keserveit idézik fel. Olykor azonban megszólal költészetében a paraszti élet átalakulásának öröme (Megújult a Cseri-alja), néhány szép verse pedig az ifjúkor iránti nosztalgiát fogalmazza meg vallomásos őszintéséggel (Lovasok opál mezőkön). Azóta összegyűjtött költeményei is több alkalommal napvilágot láttak, s halála után egyike lett a népi írómozgalom leginkább megbecsült költőinek. Önéletrajzát Fekete bojtár vallomásai, elbeszéléseit Harmincnyolc vadalma címmel adták ki.
Posztumusz Kossuth-díjas (1990).
(Versei mellett meg kell említenünk Sinka prózáját. Első novelláiban (Harmincnyolc vadalma, 1941) olyan realista elbeszélő jelentkezett, aki a szegényparaszti világ eseményeit, atmoszféráját az átélt valóság hitelével jeleníti meg. Legjobb prózai műve, a Kadocsa, merre vagy (1944) című kisregénye saját élményeit – a bojtár gyerek öntudatra ébredésének útját – mérte fel forró lírai indulatokkal, a verseihez hasonló balladás szerkesztés eszközeivel. Korábbi önéletrajza, a Fekete bojtár vallomásai (1942) kevésbé megérlelt alkotás. Ellentmondásait az okozza, hogy ifjúkorának lírai felidézése egyaránt forralt lázadó paraszti indulatokat és faji gyűlöletet. Novellái általában ugyanazt a keserű, sötét életszemléletet közvetítik, mint versei, derűsebb hangot csak kivételesen szólaltatnak meg a Fütyöri-történetek (Fütyöri és a hét vadász, 1940), melyeknek betyáros hőse Ábel és Kakuk Marci bojtár-rokonaként éli át jóízű és vidám kalandjait. A felszabadulás (1945 – a szerk.) után írt elbeszélései a városban kallódó parasztember sorsáról számolnak be (Utolsó ítélet, Két ember a Váci utcából). Legújabb elbeszélései – melyekkel Eltűnik a hóri domb (1961) című kötete ismertette meg az olvasót – pedig szülőföldjének megváltozott életéről adnak ma is friss alkotóerőről tanúskodó jelentést (Érparti történet, Viszontlátásra, pankotai juhászok.
Napimádó
Mert pap
vagyok én ma, hű, aranysarujú,
napimádó táltos, aki
hószin palástomból a szívem
kitakarom s a mellemből a hegyre
vért csapolok a szent,
felkelő nap elé:
az én népemért ...”
Sötét esztendők
Csillag voltam előbb,
aztán gyermek lettem,
s gyertyaként a szívem a
tenyerembe vettem.
Sötét esztendőkben
úgy néztem a tájat
s Isten simogatta
gyönge kis gyertyámat.
Ment előttem farkas,
jött utánam bárány
-kastélyt vehettem vón’
gyertyám fénye árán.
Kastélyt vehettem vón’
nem vitt rá a lélek.
Végtelenből így is
végtelenbe érek.
Ellopott szivárvány
fáradt kezét térdéről csüngeti
a földnek munkása. Parton ül.
Nehéz szerszámait maga mellé tette.
Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.
S reá se gyújt, nem kell a füst,
többet ér az ábránd.
Körülötte tikkadt mező hallgat:
ellopták az égről a szivárványt.
Anyám balladát táncol
Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül
nagy szakálla, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg mikor sírt nyitnak,
közéjük lendült hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
és csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
Végy karodra, idő…
Be jó is lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunnyói szegénység.
Megbékülni majd a tájban
s megszépülni a halálban…
Végy hát karjaidra, idő!
S míg az estém árnyéka nő,
ringass, mintha fiad lennék,
mintha már békülni mennék.
Fiatal anyának sirató éneke
Világom, virágom, kedves liliomom,
kéktenger kötőmben többé nem ringatom.
Naptalan két szemét koporsóba zárom,
s útjait immár Jézusnak ajánlom.
Estéim sírósak: megszűnt patak,
nagy kéktenger kötőm végig ketté hasadt.
Hová temessem el eltörött gyűrűmet:
földig ásták bele az én gyönyörűmet.
Kézen fogva most már nagy angyal vezesse
s a szabadság arany székibe ültesse.
Mikor csorda ballag estenden, hadd lássam
arany székit, habár csillagtávolságban.
Gyászoló ruhámat talpig hasogatom,
hajamnak selyemjét porba mártogatom.
Fekete országom, fekete nappalom,
kis liliomat többé nem ringatom.
Végül sírig feketébe
Szebb volt Kis Julis a nyárnál
s bátrabb minden ibolyánál.
Ifjú volt és élni jó volt
s ifjú szájjal nagyot csókolt.
Gyermeket nevelt vagy hatot,
magyar sorsban hat új vakot.
Siratta is őket éjjel
telefolyt a szíve névvel,
tele a két szeme könnyel
s a csendbe vájt tíz körömmel…
Világ telében négy fia
eltűnt. Sírt. Kis komédia.
Belé is görbült, bele ám,
bizony urak, bizony hazám.
Amikor még harmaton hált,
mondják, fehér ruhába járt.
Azután pirosba, kékbe,
s végűl sírig feketébe.
Úgy alszunk majd…
Óh én drága anyácskám
ki virág vagy most egy égi fácskán,
ugye jössz majd -
fekete sírodat otthagyod,
s beteg fiadat elringatod;
beleöleled fejemet öledbe
s úgy alszunk majd ketten örökre, örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése