Tompa Mihály

 

Tompa Mihály

(Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.)

1817. szeptember 28-án, Rimaszombaton született Tompa Mihály költő és pap.
Rövid élete tragédiák és vereségek sorozata volt. Még megérte a kiegyezést, majd egy évvel később, 50 éves korában hunyt el. Életműve mégis teljes.
Apja elszegényedett nemesi származású iparos ember, csizmadia volt. Anyja a második gyermek születése után nem sokkal meghalt, apja pedig nem törődött tovább vele, így apai nagyapjához került Igricire.
Talán itt oltódott lelkébe a természet szépsége iránti fogékonyság és a magyar néplélek szeretete.
Tanítója felismerte jó képességét, és a Szentimrey család pártfogásába ajánlotta, az ő segítségükkel került a sárospataki kollégiumba, ahol mint szolgadiák tanult. (A szolgadiák koszt-kvártélyért „szolgának” állt egy gazdag családhoz.) Segédtanítói állást kapott Sárbogárdon, majd visszatért Sárospatakra, ahol bölcsészeti tanulmányokat folytatott, majd jogot és teológiát végzett.
Ekkor már közli verseit az Athenaeum, és Vörösmarty is biztatja verselésre. 1844-ben Eperjesen nevelő, ahol Petőfivel kerül kapcsolatba. Majd Pestre költözik, 1846-ban kiadják a „Népregék és népmondák” című művét, mellyel nagy népszerűségre tett szert. Ugyanabban az évben a Kisfaludy Társaság emlékezetes pályázatára elküldi „Szuhay Mátyás” című elbeszélő költeményét, de – mint tudjuk – a pályadíjat ekkor Arany János „Toldi”-ja nyerte el.
1847-ben megjelent válogatott versgyűjteménye is.
Ugyanebben az évben Gömör vármegye hívta lelkipásztornak a református gyülekezethez, s holtáig megmaradt ezen a pályán.
1848-ban, amikor kitört a forradalom, a gömöri önkéntesekkel ő is a hadszíntérre ment, és ott lett tábori lelkész. Jelen volt a schwechati ütközetben is.
A szabadságharc bukása lelke mélyéig megrendítette a melankóliára hajló költőt. Ekkor bontakozott ki patrióta költészete, ekkor írta hazafias allegóriáit, melyekben kifejezte a szabadságharc bukása miatti gyászát, de bizalmat, reményt is csepegtetett a lelkekbe. E burkolt jelentésű költemények („A gólyához”, „A madár fiaihoz”) (a madár a szabadság ellagóriája) kéziratban terjedtek országszerte. E versek miatt jelentették fel névtelenül, és ítélte el 1852-ben a kassai haditörvényszék nyolc hétre. Ez, de még inkább ötéves fia halála mélyen megrendítette.
Kelemérre, majd Hanvára hívták lelkésznek, ahol haláláig élt. (Feleségét, Soldos Emíliát Keleméren ismerte meg, kivel példás szeretetben éltek.)
„Kazinczy Ferenc emlékezetére” című költeményével elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját, s 1858-ban az Akadémia levelező tagjává választották. Arany Jánoshoz élete végéig szoros barátság fűzte.
Szívtágulásban hunyt el Hanván, 1868. július 30-án.
Az elnyomott nemzet hangulatát lírikusaink közül ő fejezte ki leghívebben.
Mondhatjuk, hogy Arany és Petőfi mellett harmadikként méltó tagja a költői triásznak.

Napjainkban emlékére minden évben Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Versenyt hirdetnek.

 

Emlékvers

Te távol lészesz, ám haza
Dobogjon mindig kebeled!
Nagy a világ: a hon csak egy!
- Édes fiú, Isten veled!

(Eperjes szeptember 23-án 1844.)

Alkonyatkor

Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?

És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után – feltámadunk.

Fent és alant

Ne légy irigy, kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Ama büszke palotának
Nagy a fénye, nagy az - árnya!

Te pihensz az éjszakában;
Ott világos minden ablak,
Beteg ember, vagy halott van
A háznál, hol igy virasztnak!

Ne légy irigy, kicsi kunyhó;
Azoknak, kik ott születtek:
Ki tudja, hol lesz haláluk;
Odafent-e, vagy te benned?

Ne bánd, hogy szűk, alacson vagy,
S ott nagy termek, boltos ívek;
Közel vannak itt egymáshoz,
Távol vannak ott a szívek!

S hogy a súlyos munka népe
Szűken bánik a kenyérrel:
Fenn párolg sok drága étek...
S egy izes falat se kél el!

És ha a vész összedönti
A kunyhót a palotával,
Gyenge bokrot, büszke tölgyet,
Haragjában porba ágyal:

Szűk örökje akinek szent:
Felkél a kunyhó lakója,
Más falat rak a romokból,
Szarufáját összerójja;

Oltogat, nyes, – fája, földe
Újra sarjad, újra zöldűl,
Gyógyul a ház, gyógyul a sziv
Lassan lassan mély sebébűl.

Visszatér az elveszett mult,
Visszatér a régi fecske;
Ugy illik a boldog kunyhó
Kéményébe, nagy recsegve.

De romja a palotának
Feketülve ott hever még;
Önmagára szomorító,
Volt urára vádló emlék.

Ott veszett az ősi címer,
Az elődök képe, kardja;
Nem akad, ki az ereklyét
A rom közűl kikaparja.

Még a föld is összerendűlt,
Hogy a kastély egybeomlott,
S most növeszt rá szánalomból
Sűrü burjánt, kúszó loncot.

Ne légy irigy, kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Benne fénynek, hatalomnak,
Nagy az ára, nagy az árnya!

 

A madár fiaihoz 

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve...?
- Fiaim, csak énekeljetek!

A gólyához

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!

 

Levél egy kibujdosott barátom után

Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!

Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.

Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével utra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vigan lépted át a háznak  küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.

Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.

S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres ...!

S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!

Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék busan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.

Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod befutta  a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szivének virága ... öröme...!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.

Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserün meghatott,
Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!

Küldj tőlük amit mi neked nem küldhetünk,
Reményt, enyhűletet s örömtavaszt nekünk.   (1851) 

Távolból

Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza megy a lelkem e vidékrűl;
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesinek közelébe' töltse.

Ott jár már a szép Sajó-vidéken,
Alig várja, hogy hazáig érjen:
Hogy az ákác csendes alkonyában,
Égő ajkad megcsókolja lágyan.

Ott, hol téged most sohajtva látlak,
Álmodoztam egykor én utánad!
Mit ott hagytam, mind lelkedre szálljon:
Az a remény, az a fényes álom!

És meleggel tartsa szíved addig,
Mig vállamra hű fejed hanyatlik,
S felvidúl a kis családi fészek,
Hova vágyom, hova visszatérek!

Voltam egykor, nem vagyok már sólyom,
Túlrepülni bérceken, folyókon;
Az én vágyam nem sziklára fészkel,
Megelégszik kis bokor tövével.

Hír, dicsőség fülmiléje csattog:
S elsimulnak lelkemen e hangok;
Ami rá hat, ami elragadja:
A boldogság házi pitypalatyja.

Meghitt keblén, szép családi élet,
Tartson is meg mind halálig véled!
Melyre e vágy- és reménnyel váltig
Elgyötört sziv régen vissza-vágyik.

Mert ha nincsen kis kezed kezembe':
Messze vagy te nékem, messze messze!
Mégis ugy-e: menjek bár világúl,
Köztünk a lánc mégse, mégse tágúl?

Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza ment a lelkem e vidékrűl,
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesei közelében töltse!

A vándor könyvébe

Kit változó kép csalogat tovább,
  S nagy messze földek tájain ragad,
  Ki jársz hullámon, havas bérceken:
  Megáldja Isten! vándor, útadat!

Eszedbe jusson, ha a vágy veled
  Egy helyről másra nyugtalan siet:
  Egész világé hogy mégsem lehetsz,
  Egész világ nem lehet a tied!

S hogy lelked egykor lész fáradt madár,
  Előtte fény s zaj: fárasztó, unott;
  A zajgó körből nyugalomba vágy,
  Ohajtván csak egy bizalmas zugot.

Azért hatalmas, nagy népek között,
  El ne felejtsd hazád és nemzeted!
  Mig a világ azoknak birtoka:
  Ennek mindene az, ha szereted!

Tekintsd meg a nagyok sírszobrait,
  De őseidnek hamvát ne feledd...
  Ne, a fényes, dús paloták miatt:
  Az egyszerű kis szalmafedelet!  (1854)