Váci Mihály

   

Váci Mihály

(Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – 

Hanoi, 1970. április 16.) 

Váci Mihály Nyíregyházán végezte a tanítóképzőt, majd tanyasi iskolában tanított. Gyenge szervezete miatt állandóan a halál árnyékában élt. 1949-ben Budapestre került, ahol a Tankönyvkiadó, majd az Élet és Irodalom és az Új Írás szerkesztőjeként dolgozott, és az irodalmi életben is aktívan részt vett. 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő volt. Sokat utazott külföldre. Egy kulturális delegáció tagjaként 1970-ben, 45 évesen, Vietnamban érte a halál. József Attila- és Kossuth-díjas költő.

Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon című kötete országos érdeklődést kelt. Fiatalabb korában írt verseiben kommunista, szocialista témákról ír, de ez nem volt azonos a kor sematikus „brosúraköltészetével”. Később verseiben más témák is megjelennek, mint a gyökerek, az otthon, a család, valamint a „proletárköltészettől” idegen témák: a szerelem, az öregedés, az emberiség és az egyén jövője.

Személyét és munkásságát új megvilágításba helyezi 1956-os naplója, melyet halála után 34 évvel adtak ki, s mely egyes verseinek biblikus értelmezést ad. Váci Mihály mára félig-meddig elfeledett, méltatlanul mellőzött költőnek tekinthető.

 

Szelíden, mint a szél   (részlet) 

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   feltámadtam a világ ellen,
   dúdolva szálltam, ténferegtem,
   nem álltam meg – nem is siettem,
   port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   minden levéllel paroláztam;
   utamba álltak annyi százan
   fák, erdők, velük nem vitáztam:
   – fölényesen, legyintve szálltam
   ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

(…)

Szőkén, szelíden, mint a szél;
   nem lehetett sebezni engem:
   ki bántott – azt vállon öleltem,
   értve-szánva úgy megszerettem,
   hogy állt ott megszégyenítetten
   és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   jöttömben csendes diadal van,
   sebet hűsít fényes nyugalmam,
   golyó, szurony, kín sűrű rajban
   süvített át, s nem fogott rajtam,
   s mibe naponkint belehaltam,
   attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

*** 

Gyalog szerettem volna jönni

Gyalog szerettem volna jönni  a porral lepett füveken, mezítláb; hogy frissen érezzem, ha felmelegszik a szülőföld pora; mikor megérkezem. Gyalog szerettem volna jönni,  hogy érezzem: - a telt kalász, a rét sok térdeplő füve elém borul, el nem eresztve,  s lábam kérve kulcsolja át. Gyalog szerettem volna jönni: át a szorgalmas földeken, mindenkinek által kiáltni,  mezsgyén átlépni, kezetrázni: "Na és a munka, hogy megyen? Gyalog menni az utcán végig,  előre köszöngetni ott.  Tornácokon üldögélni, mint régen,  hogy mindenki arcomba nézzen, s mondják: - "Semnmit se változott!" Én gyalog fogok hazamenni  a porral lepett füveken,  mezítláb, hogy sírva érezzem,  ha felmelegszik a szülőföld  pora, mikor megérkezem.

 

 

Gyerekkoromból jönnek mindig

 

Gyermekkoromból jönnek mindig

Gyermekkoromból jönnek mindig

ezek a játékvonatok.

Karácsonykor ezekért sírtam:

"Ilyen vonatot akarok!"

 

Apámat mindig elkísértem,

ha a vasútra bicegett,

ámulva néztem nagy hatalmát

a színes lámpasor felett.

 

Úgy engedte le a sorompót,

mint otthon húzta a kutat,

s fáradt lovacskák, a tarka gerendán

csorbítgatták a fogukat.

 

Álldogáltam a galambdúcnál

alig nagyobb őrház előtt,

reszkettem ott, mintha Isten futása

alatt zokogna fel a föld,

 

mert jött a gyors! - és testemen

zuhogott át az a vonat!

Be boldog voltam! - a szívem

dobogott, vert talpam alatt.

 

A láthatárt szabdalva zúgtak

a mészároló kerekek.

Ó, hogy hívtak! - s én megfogóztam,

mert féltem - közéjük megyek!

 

És azután halálos csend lett,

s akár rázkódó zokogás

hullatja könnyeit: - a töltésoldal

pergette kavics-aranyait.

 

Gyermekkoromból dübörögnek

a megérkező vonatok,

s az állomásra ki-ki járok,

pedig nem jönnek rokonok.

 

Nem ír, nem jön már senki hozzám,

ó, és már én sem utazom! -

de alkonyatkor ott csavargok mégis

mindig a pályaudvaron.

 

Csak álldogálok, mintha éppen

utaznék, várnék valakit,

mintha valaki visszajönne,

akit egy vonat messze vitt.

 

S jönnek vonatok gyermekkoromból,

és mint rázkódó zokogás,

remeg a föld alattam: - s én még érzem

talpam alatt azt a szívdobogást!

 

 

 

 

Nélküled

Elmúlnak így azt estjeim,
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled
szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad  felemel.

Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

 

 

Sínek

Sínek fegyelmével kövess
az éles fordulókban.
Megfeszülsz is: maradj, szeress!
Életünk kisiklóban.

A sínnek egy iránya van:
amerre fénylik párja;
csak rozsdás vas magányosan,
beível a halálba.

Ha botladozol egyedül,
ki tart, hogy el ne essél?
Hisz kettönknek sem sikerült,

mit egyedül szeretnél.
Azt veszted el – majd kiderül –
mit oly nagyon kerestél!

 

 

Hol vagy?

Érzem, hogy már rabom vagy,
s Tiéd már szabadságom.
Olyan szorosan foglak,
hogy lélegzetre vágyom!

Csókjaim bujdokolnak
öleden, mert már fájón
hajszolja őket egy vad
félelem: a halálom.

Zokogva hívlak: – Hol vagy?
Te, akit úgy karollak,
hogy fuldokolva sírsz.

Ó, és ki tudja, hol van
magányod mélye, honnan
hallom, sikoltva hívsz!

 

 

 

 

Bodza

 

Virágodat a méh kerülte,

nem tépték, mint az orgonát:

kalapjához senki se tűzte,

s nem szívta senki illatát:

mert május-esten, mikor sírnak

a holdfény-húrú hegedűk,

ki is kötözné bús csokornak

lelked , a fürtös-keserűt?

**

Míg tavasszal körüllobog

a Föld övén virágok lángja,

és bűnbe hullott angyalok

vér-ajkával suttog a mályva,

ökölnyi tűz-parázs a rózsa,

a pipacs ég, mint könnyű seb:

- kertek alól zokogva hozza

a szél tömjénes ihleted.

**

Ó, te földben megfogant átok!

Milyen sors ültetett, milyen

kín facsar ágadra virágot,

mit nem vesz észre senki sem.

Virágba borulni-bomolni,

csak magadnak, mert úgy sem lát más!

Nem a hervadás tud gyilkolni,

de ez a hasztalan virágzás!

**

Fűnek, gaznak te magas voltál.

Te már tudtad, hogy mi a Nap.

Kiket taposnak, kikre por száll,

felsziszegtek rád:- Te fa vagy!

S nem voltál elég magas fának,

mert nem érted el az eget.

Ágaidra sasok nem szálltak,

így hívtak:- Ó, csak bodza ez!

**

Erdőkbe vágytál, ligetekbe,

hervadt kertekbe legalább,

vagy csak oda, hol útkeresztre

szórod fürtöd virágporát:

hegyek felé húzó fasorban

estek patkónyomát követni,

a csillagokkal egy csokorba

kötözve - lelked ellehelni:

**

a lehunyódó ég szemét be-

pillázni, mint a jegenyék,

elzokogni ezüstbe égve

porlepte füvek énekét:

lángjegenyék kivont-kard lelkét

vágytad, kik utak elején

megnyíló egekbe vezették

a tájat a tavasz szelén.

**

De megmaradtál egyedül,

átkok, panaszok görcsös bokra,

aki csak térdelve feszül

árkok partján a viharokba.

Botladozó, tördelt zarándok,

árnyak nagy kazlai alatt,

keserűn áldod a világot,

s szórod rá csillagaidat.

 

 

Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 
csak szeressék! 
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, 
hogy ne szeressék! 
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább 
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve 
ne is tessék. 
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, 
hogy meg ne vessék. 
Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri, 
hogy meg is vessék. 
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, 
ezüstös karácsonyestét? 
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, 
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 
– azt se, hogy szeressék. 
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, 
szeressen még. 
Legyen aki megengedje: – rágondolva tölthessen el 
egy-egy estét.

 

 

„Jó a Földön,

És mindenütt jó, ahol élni kell.

Mindenütt van, mi bánattal eltöltsön,

S ami egy életet megérdemel.” (Váci Mihály)