Gyóni Géza

 

Gyóni Géza 

(Gyón, 1884. június 25. – Krasznojarszk, 
Orosz Köztársaság, 1917. június 25.)

Gyóni Géza az I. világháború egyetlen magyar költője, aki egyszerű közlegényként szolgált a hadseregben. Maga a világháború szólaltatta meg költészetét.

1884. június 25-én született Gyónon (Pest vármegye), Áchim Géza néven. Mindössze 33 évet élt.

Tízéves korában ő és öt testvére is megkapja a diftériát (torokgyík), melybe egyik testvére, a 4 éves Ádámka meghal. Piroskát akkoriban választják el. Anyja kimerült, és búskorom lett, majd elmebetegséget kapott. Ezért a gyerekek közül kettőt, Gézát és Mihály öccsét a Szarvason esperes nagybácsi, Áchim Ádám vette magához. Ezután ezzel a lelki sebbel megy a régi, szépmúltú szarvasi evangélikus gimnáziumba. Kortársai szerint kitűnő tanuló volt, de a magánéletben rendkívül visszahúzódó, szomorú természetű diák, aki kortársaival keveset beszélgetett.

Meghajolva apja akarata előtt – aki maga is pap volt – a pozsonyi teológiára iratkozott be. Ám nem sok érdeklődést mutatott a teológia iránt, inkább összeállította első verseskötetét, mely Versek címmel 1904-ben jelent meg. Apja kérésére jegyzőgyakornok lett, az ehhez szükséges tanfolyamot Pesten végezte el. Itt ismerkedett meg Dapsy Gizellával, a NIL álnév alatt verselő költővel, aki élete végéig támogatója, jó barátja maradt. Az ő révén ismerte meg Ady Endre költészetét. (Dapsy Gizella férjével, Rozsnyai Kálmán színész-író-műgyűjtővel Verőcemaroson élt.)

Gyóni a Soproni, majd a Bácskai Naplónál helyezkedik el újságíróként, kritikái a Színházi Újságban jelennek meg. Ez idő tájt ismerkedik meg Szabadkán Ella asszonnyal, „minden asszonyok asszonyával”, akit később verseiben Gabriella, Ella vagy Őrangyal néven említ. (Ihletője az Az élet szeretője ciklusnak.)

Gyóni Gézát a feszült balkáni helyzet miatt 1907-ben, 1909-ben és ’12-ben is behívják a honvédségbe rövidebb időre. Ekkor válik igazán egyénivé költészete. Háborús lírájának egyik legfontosabb darabja a Cézár, én nem megyek című költemény, amit szarajevói szolgálata alatt írt. A császár parancsa ellen fellázadó katona inkább az életét adná azért, hogy ne kelljen harcolnia. E háborúellenes verse miatt több eljárást is indítottak ellene.

Első világháborús szolgálata 1914 augusztusától 1915 márciusáig, Przemyśl, a Monarchia legfőbb erődítményének elestéig tartott. Több mint százezer osztrák-magyar katona esett fogságba, köztük Gyóni Géza és öccse, Mihály is, és indították útnak őket Szibériába, a hadifogolytáborokba. A Csak egy éjszakára című versében Gyóni a háború haszonélvezőit hívja a lövészárkokba.

Krasznojarszkba való menetelésük során született meg a magyar irodalom egyik legszebb szerelmi ciklusa, a 33 versből álló Levelek a kálváriáról című. Ella asszonyhoz szólnak e költemények, aki időközben megözvegyült, ezért remélhette, hogy hazajőve feleségül veszi.

1916-ban azonban már Sírverset ír, melynek befejező sorai szállóigévé váltak: „… Boldog, ki itt jársz, teérted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hírét, / De csak a béke katonája volt.”

Öccse állapotának romlása, majd halála végképp elkeseríti a költőt. Az ezt követő időszak legnagyobb részét már elborult elmével tölti. 1917. június 15-én még felírta a fekvőhelye mellett lévő falra Gyónás című versét, és tíz nappal később elhunyt.

Szíve a krasznojarszki katonai temetőben jeltelen sírban porlad, s nincs esély arra, hogy megtalálják Gyóni Géza nyughelyét.

A Margit híd budai hídfőjének déli oldalán 1932-ben szobrot állítottak a Przemyśl-erődnél elesett magyar katonák emlékére. A szobor körüli parkot Gyóni Gézáról nevezték el.

Álmok

Ha a robotban kimerülve
Párnámra hajtom bus fejem,
Lelkemre mintha galamb ülne,
Te édes képed megjelen.

A fényes álmok a tiéid
Azokat mind neked adom -
Álmodja bár a lelkem végig
Selyempárnán vagy kőpadon.

És álmodom selyemhajaddal,
Karod szeliden átölel...
De virrad. Ujra itt a hajnal.
Varázsos kép, búcsúzni kell!

Elűzlek, mint a nap az égről
A fényes hajnalcsillagot -
Habár a fájdalom terhétől
Napestig összeroskadok.

Levelek a kálváriáról

3. levél

Hogy tudsz hallgatni annyi ideig?
Egész esztendőn egy betűd se láttam.
Rab fejem fölött tél, nyár eltelik.
Meddig leszek még, mondd, ilyen anyátlan?

Hogy tudsz hallgatni annyi ideig?
Panaszod, vágyad mind-mind elfojtottad?
Nem rémítnének fázós éjeid?
S panaszod, vágyad ne keresne szókat?

Asszonyi lélek, áldott, szomorú,
Tenger gyötrelmet, tenger poklot bír el;
De jön a perc, az isteni jogú,
Mikor nem bír már egymaga a szívvel.

Jön, jön a perc és oda kergeti,
Hol elsirhasson bántalmat, keservet.
Jaj annak, jaj, ezerszer jaj neki,
Ki akkor nincs bús asszonya mellett.


        4. levél

Csak egyedül te nem panaszkodol.
Ez az egész föld egy iszonyú sírás;
Minden zugában könny omol.
Csak tőled nem jön egy jajszavas írás.

Ha írnád: Szívem, oly árva vagyok;
Ha írnád: Szívem, oly gyötrő az élet;
Ha elküldenéd a bánatod,
Hogy átölelje itten az enyémet.

Hiszen tudom, gyűl benned is ború –
S jön, jön a perc, mely panaszolni kerget.
Asszonyom, áldott, szomorú,
Lásd, ezt a percet félem, ezt a percet.


        9. levél

Nézem a magyart, akit meggázoltak
A véres idő vaskerekei.
Nézem az írást; szavai kopottak,
És – idegen szó mit adhat neki?

Nézem a magyart. Barna szeme éget.
E csüggedt főben poklok kínja fő.
Lihegve áhít egy csöpp melegséget –
De aki adja, hol van, hol a nő?

Hol van, ki csonka lábára boruljon,
S áldva megáldja elszakadt felét?
Rongyban, ahogy van, elébe lehulljon,
S csókkal fizesse minden sebhelyét?

– Hát lefordítsuk? – kérdem felüdülve.
Mondja a magyar: Igen, olyanformán;
Mert értem én is – csakhogy a betűje,
Ahogy így nézem: túlságosan germán.

Szemeim előtt összefut az írás
(A boltos írta? vagy a tisztelendő?)
S úgy mondom a szót, mely mint gyerek-sírás
Buggyan föl rongyolt, keserű szívemből:


        10. levél

Ne félj, hogy nem várlak –
Ha úgy vánszorogsz is,
Mint a béna koldus
Vad Szibériából:
Édes uram, fáradt,
Lesz, aki megcsókol,
Lesz, aki elápol.

Ne félj, hogy nem várlak.
Lehet a királynak
Arany a pálcája,
Gyémántos a trónja –
Édes uram, sápadt, –
De nem büszkébb rája,
Mint és a mankódra.

Ne félj, hogy nem várlak.
Királyfi jöhetne
Aranyos hintóval
Kérni szeretőnek –
Édes uram, bágyadt, –
Mégse tudnék én már
Elszakadni tőled.

Vad Szibériába’
Láthatsz nőstény-farkast,
Ahogy támogatja
Harcon sebzett hímjét –
Édes uram, árva, –
S te az asszonyodat
Utolsóbbnak hinnéd?

Ne félj, hogy nem várlak.
Ha úgy vánszorogsz is –
Panasz se, csak áldás
Szakad ki a számon;
Csak haza jöhess már,
Édes, édes uram,
Bús katona párom.


        11. levél

Csöndes a börtön… Csak lélegzet hallik,
Nézi a földet az én magyarom.
Hosszú perc múlik. Megfordulhat addig
Hevesi tanyán, barna ugaron…

Hajlott válláról leszakad a vén bú;
Deres fejéről leolvad a tél;
Börtön nyílásán a mátrai szél fú,
S a mankó fája áldott kaszanyél.

Suhog a szél, és suhognak a rendek;
A börtön alja: selymes buja rét.
Kondul a dél majd; s az asszonya mellett
Puha kenyérből szel egy jó karéjt…

Penészes, poshadt árkok nyomorgója,
Vár még az élet, vár még az öröm!
… Koppan a mankó; és koppan a szója:
– Hát ezt üzente! Köszönöm!...


        12. levél

Köszönöm, köszönöm és is néked,
Hogy így üzentél, így üzentél!
Ölelőn mosolyog újra képed,
Mely itt lóg elgyötört fejemnél.

Börtönöm falain már az árnyak
Nem rád leső, csúf éhes pókok.
Őrangyal, itt suhog újra szárnyad,
S a kétség szeme lecsukódott.

Éjféli vihogó szörnyű szörnyek
Eltüntek, bújtak alázottan.
Őrangyal, a szívem ó de könnyebb!
Hiszek, hiszek egy új asszonyban.

(Krasznojarszk, 1917. február)

 

Én bús utam

Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.

Hűs tisztások hűvös lugassa
Pihenőt ád minden bitangnak.
Gyümölcsös ágak messze intnek
S ha szaladok, velem szaladnak.

Hol a kert, melyben énreám vár
Pihenő pázsit, tiszta hajlék;
Hol az asszonyom édes melle,
Ahol fáradtan meghálhatnék.

Kóbor ebek bokámba marnak,
Elűz gazdám, a gazdag élet.
Én bús utam, halál alléja,
Csak látnám, látnám már a véged.

Cézár, én nem megyek

Vérben úszik vad hegyek orma,
Paskolja vér; paskolja ár.
S engem a halál-dáridóra
Cézár parancsa vár.

Itt hagyni minden szentet, drágát,
Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét:
Cézár parancsa nem kegyelmez.
Kell a halál-cseléd.

Már összeszedtem kis cókmókom.
Indulni kell. Jaj, hogy lehet.
Vérben úszik vad hegyek orma.
Cézár, én nem megyek.

Cézár, lásd, ép a szüret áll már,
Gerezd hegyén tömött gerezd.
Vérben úszhat vad hegyek orma,
A földem nem ereszt.

Cézár, énnekem asszonyom van,
Forróölű, dalos, szelid.
Te éretted jaj, hogy áztassam
Könyűvel szemeit.

Kicsi, szegény, ijedt fiókák
Fogják, lásd, erős térdemet.
Cézár, ki visel gondot rájuk,
Ha gőgöd eltemet?

Vért szűr a pajzs Hispániában,
Rengenek a sötét hegyek.
Bús fürtnek a halálszüretre
Cézár, nem mehetek.

Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntőlem véres koronádat
A sárba vághatod.

Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.

Élet, élet, szent gyönyörűség,
Egyetlen, mely nekem ragyog.
Cézár, az életem felett
Én is cézár vagyok.

Melyik Isten nevében trónolsz?
Mily őrület adott jogot:
Hogy istenadta életemmel
Játszik a pallosod?

...Soracte ormán zöld az erdő,
Szivem élet-vágytól dagad,
Jer, asszonyom... A koronádat
Cézár, védd meg magad.

Vagy küldj hamar pretóriánust
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre
Cézár, én nem megyek.

1914 novemberében Przemyślben írt háborúellenes verse:

Csak egy éjszakára

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
    Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
    Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
    Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
    Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(Przemyśl, november)