Gyulai Pál

 

Gyulai Pál

(Kolozsvár, 1826. január 25. – Budapest, 1909. november 9.)

 Gyulai Pál – Író, költő, a magyar irodalmi kritikák atyját, aki egész életében a magyar nyelv szépségéért és fennmaradásáért harcolt. (Stílusa: realista)

Tizennégy éves volt, amikor anyja özvegyen maradt három fiúval és egy leánygyermekkel. Ezért a kis Pál tizennégy éves korától házitanítóskodott, például Bethlen gróf gyermekeit oktatta. Felsőbb tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, ahol bölcsészetet, jogot hallatott.

1840-től már az Erdélyi Híradónak dolgozik, ’48-tól a lap rendes munkatársa. Neve mind ismertebbé válik az irodalomban. Az 1848-as forradalom kezdetekor a kolozsvári ifjúság vezetői között van, de a harcokban nem vesz részt.

Később Pestre jön, ekkor ismerkedik meg Arannyal, Eötvös Józseffel és a többi jeles költővel, hatásukra kezdi el valódi irodalmi munkásságát. Üldözőbe veszi a Petőfi-utánzókat, nagyra tartja Aranyt és Petőfit, de a hazai irodalom tetőzését Vörösmartyban látja. 

A Pesti Napló állandó színi kritikusa lesz, a Nemzeti Színház drámáiról ő ír véleményt. Alapos, igazságos, de szigorú bírálatokat ír, ezért kritikái félelmetessé teszik nevét. Irányadó lesz az irodalmi életben, az Akadémián és a Kisfaludy Társaságban is. A Nyugat kritikusai – Ignotus, Hatvany – már az ő tanítványainak vallották magukat.

Felesége szintén Szendrey-lány, Petőfi feleségének a húga, Mária, akit fiatalon elragadott tőle a kolera. Nem nősült többet, lányának és az irodalomnak élt.

Az Irodalmi Deák-párt híve és vezetője, akik, akárcsak Deák, kiegyeztek magukban a Habsburg-házzal.

Verseiben a nemzet ’48 utáni gyötrelmeinek tolmácsolója (Honfibú), később merengővé, múltba nézővé válik (Enyhület).

Ha „személyesen” is meg szeretnénk ismerkedni vele, ajánlom olvasásra Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című úti naplóját, mely utazáson Eötvös meghívására 1875-ben Gyulai Pál is részt vett.

 

Verseiből:

Honfibú

Az ifjuság megvénül bennem,
Ősz hervad éltem tavaszán;
Hazámban nincs többé mit tennem,
És örűlhetnem igazán.
Mi multjában szép és dicső volt,
S jövőjében kétségbe ejt,
Mi van és lesz, mi élt és megholt,
Kiittam mint méregkehelyt.

Még sem halál, csak haldoklás ez,
Az élő bú éltetni tud;
Szivem, szivem oh miért érzesz,
Ha vágyad gúnyol és hazud'?!
Mi gyáva kín föllángolásod,
Mely örömest áldozna vért,
S magad' híjába téped, hányod,
Dobogni vágynál s nincs miért.

Bort, bort! s hadd sírjon az a nóta,
Mely azt siratja, amit én,
Úgy sem sirhattam, amióta
Örűlni immár megszüném.
Hadd sírjak és hadd vigadjak hát,
S míg azalatt megvénűlnék,
Temess el - újra hallgatok rád -
Remény, ki elhagysz, s biztatsz még! (1854)

 

Enyhület

 

Régi leveleket olvasok, rendezek,
Fakúltak a betűk, elsárgult papirja,
Már rég porladoznak, kik irták, a kezek,
Minden csomag egy-egy szegettemnek sírja.
Mennyi sir körűlem, mennyi seb keblemen.
Megújul emléked, barátság, szerelem!

Barátság vezetett éltem rögös útján,
Szerelem áldása boldogítá szívem',
Az élet vész közt is enyhén mosolygott rám,
Ez a két istennő oltalmazott híven.
Mult idők szép napja, sohajtok utánad,
S rám borúl ködével csendes, méla bánat.

Rohannak az évek, őszbe csavarodunk,
Vége felé fordul lejtőjén a pálya,
Alig voltunk ifjak, már öregek vagyunk,
Nyugovóra int az alkonyat sugára.
De mért zugolódnánk természet rendjére?
Boldog az, ki vidám öregséget ére.

Hetven-nyolcvan évet oh mi szép megérni
Bár fogyó erővel, de még mindig épen,
Nőnkkel, barátinkkal a multakban élni,
Jövőnek örűlni gyermekink körében,
S nyájasan mosolygva, mint hunyó nap fénye
Elenyészni lassan a csillagos éjbe.

De ritkán ez sorsunk. Kidűlnek mellőlünk
Egyenként mind, akik szeretteink voltak,
Lét s nem-lét közt ingó árny válik belőlünk
Élők közt nincs helyünk, vonzanak a holtak.
Elhagyva, ridegen szivünk úgy elfásúl,
S rég halva mulunk ki a megúnt világbúl.

Nem, nem . . . az én szívem nem tud elfásúlni,
Most is dobogtatja emléked, szerelem!
Örömed, bánatod soh' sem fog elmúlni
És örök álomnak a sírba száll velem.
A hő, igaz érzés s boldog emlékezet
Betölt melegével egy egész életet.

S ti elhúnyt barátim, hazám büszkeségi,
Ti még éltek nekem, folyvást éltek bennem:
Eszményem, küzdelmem még mindíg a régi,
Példátok mutatja, most is mit kell tennem.
Bár csekély erőm volt, de oda áldozám . . .
Hadd küzdjek síromig, éretted, oh hazám! (1891)

Hazám (részlet)

Sokszor valál már életedben
Veszendő, oh szegény hazám!
Tatár, török és német gyilkolt
S haldoklál fényes rabigán:
Mi lesz majd sorsod a jövőben?
Ki tudja azt; sötét titok;
De most, de most, ha rád tekintek,
Csak sírok és csak sirhatok.

(…)

Inkább halál, mint gyáva élet,
Igen, vesszünk, ha veszni kell,
De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz
És vérezzünk dicsően el.
Lesz legalább a történetben
Rólunk egy nagy emlékezet
Egy büszke nép élt meggyalázva,
De dicsőn halt, mint született.   (1848)

 

Hajnalban

Hajnal dereng ablakomban,
Fölébredek félálomban;
Vélem ébred az én kedves hitvesem.
Kettős hajnal mosolyog rám édesen.

Zendűl kinn a madársereg,
Csevegni kezd benn a gyerek;
Lelkem amit először is érez, hall,
Nő mosolyja, gyermek hangja, madárdal.

Szúnyadhatnám még egy kisség,
De szívemben gyönyörűség
Áradoz szét s érzem, hogy a világon
E valónál nem lehet már szebb álom. (1865)

 

Leányomhoz

Oh ne könnyezz, kedves lyányom,
Édes anyád képe mása!
Az ő könnyes arcát látom,
Oh atyád csak ezt ne lássa.
Fájó emlék fátyla lebben,
Bánat újul bús szivemben.

Méla búnak néma könnye
Szép szemében hányszor rezgett!
Sirva omlott kebelemre,
Istenem, mennyit nem szenvedt!
És még egyszer, utoljára...
S elfödé a halál szárnya.

Oh mosolyogj, kedves lyányom,
Édes anyád képe mása
Az ő vidám arcát látom,
Oh atyád csak ezt, ezt lássa!
Mennyi boldog emlék újúl,
Szívem percre meg-megifjúl. (1868)

 

Kertemben

Szép tavaszi nap van,
Merengve magamban,
Kertemben sétálok.
Fáim virágszemmel
Néznek rám s víg kedvvel
Üdvözlik gazdájok.

«Mért busúlsz, jó gazdánk?
Hátha felvidítnánk!
Vége már a télnek:
Kék ég, fénysugárzó,
Zöld fű, víg madárszó...
Örűlnek kik élnek.

«Jó fák, nem busúltam,
Csak arra gondoltam:
Ti hogy' megifjodtok,
Bár tünnek az évek,
Ameddig csak éltek,
Újra virágoztok.

Tavaszát az ember,
Éli csupán egyszer,
S tele sírba zárja;
Újabb tavasz zöldjét,
Újabb ősz gyümölcsét,
Mind hiába várja. (1890)

 

Búcsu

Isten hozzád, édes hazám,
Még egyszer!
Isten hozzád utoljára,
Isten hozzád ezerszer!
Búval hagylak, búdban hagylak
Nehezen
Lesz-e kedvem, földerülsz-e
Avagy immár sohasem?

Idegen nép közt bolygok majd
Egyedűl,
Honvágy búja, honfi búja,
Kettősen rám nehezűl.
Elbírom-e ezt a terhet,
Istenem?
Köd homálylik hegyen-völgyön,
Köd homálya lelkemen.

Ködbe sűlyedt, édes hazám,
Határod,
Isten hozzád, vándor fiad'
Talán többé nem látod!
De födjön bár külföld hantja,
Távol sír,
Lelkem híven hozzád tér még,
Veled örül, veled sír! (1855)

 

Késő vágy

Miért kellett látnom téged,
Oh mivé től engemet?
Újra fázni kezd az élet,
Visszavágyom élni véled,
Mi örökre elveszett.

Avagy mért nem adta Isten,
Hogy régebben lássalak,
Midőn fiatal szivemben
Mély hitem, első szerelmem
Vágyai lángoltanak.

Még egy órát, még egy percet
Napjaidból szenvedély!
Régi lángod', ifju lelked',
Mint azt egykor rám lehelted,
Mondván: szeress, szenvedj, élj!

Még egy álmot és ne többet,
Álmot, mely hosszan hazud',
Még egy hangot, mely elrenget,
Még egy mámort, mely feledtet,
Még egy kínt, mely ölni tud.

Miért kellett látnom téged?
Szeretlek, de érezem,
Hogy csak egy eljátszott élet
Emlékének kínja éget...
Hagyj el, hagyj el szerelem. (1853)

 

Szeretlek!

Szeretlek, szeretlek!
Kimondom, kimondom!
El nem birhatom már,
Oly nehéz lett titkom;
S mint a néma gyermek,
Amidőn megszólal,
Megteltem csordúltig
Könnyel, fájdalommal.

Fájdalomnak könnye,
Örömnek fájdalma,
Szivem hő szerelme,
Hűsége, bizalma,
Lelkem minden kincse,
És egy egész élet,
Utasítsd bár vissza,
Örökre tiéd lett. (1858)

Hadnagy uram!

«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Mi bajod van, édes fiam?»»
«Piros vér foly a mentére.»
««Ne bánd, csak az orrom vére.»»

«Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.»
««Bele botlám egy nagy kőbe;
Szegezz szuronyt s csak előre!»»

Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
«Hadnagy uram, hadnagy uram!»
««Csak előre, édes fiam!»» (1849)