Határ Győző

 

Határ Győző

(Gyoma, 1914. november 13. – London, 2006. november 27.)

Határ Győző Hack Viktor néven született, Gyomán. Univerzális tehetség, aki építészmérnöki tanulmányai mellett a Zeneakadémiára is jár, ahol – többek között – Kodály Zoltánt hallgatja, és – a publikálás reménye nélkül – írja első regényeit. 1943-ban részt vesz egy államellenes szervezkedésben, amiért börtönre ítélik. 1944 őszén sikerül megszöknie. Budapesten a Wallenberg-házban talál menedéket.

1945 és 1947 között a budapesti UNRRA-missziónál építészként dolgozik. Annak megszüntetése után fordításból, festményei értékesítéséből él. Közben folyamatosan írja újabb és újabb műveit, noha megjelentetésükre továbbra sincs esélye.

1950 januárjában határátlépést kísérel meg, elfogják; újabb két és fél évet tölt különböző börtönökben. 1956 tavaszán megismeri leendő feleségét, Prágai Piroskát, akivel 1956 decemberében elhagyja az országot. Londonban telepszenek le. Itt a BBC munkatársa lesz, majd a Szabad Európa Rádiónak dolgozik. A következő évtizedben szinte évente jelennek meg művei, melyeket felesége fordít angolra. Szoros kapcsolatot tartanak fenn az emigráció különböző irodalmi köreivel. A rendszerváltozás után már hazalátogathat, 1990-től haláláig szinte minden könyvhéten itt van, szerzői esteket tart, dedikál, hazai folyóiratokban publikál. 1991-ben Kossuth-díjjal ismerik el munkásságát.

2007 novemberében meghal felesége, Határ Győző 10 nap múlva követi a halálba. Végakaratuknak megfelelően a Farkasréti temetőben nyugszanak, közös sírban; szellemi hagyatékuknak a magyar állam az örököse.

Nem tartozik az általánosan ismert írók közé, talán mivel regényeit, verseit többnyire szürrealista stílusban írta, mely stílus a lélek mélyebb, tudat alatti rétegeinek a felszínre hozására törekszik – elsősorban szabad képzettársítások révén.

Az emigráns 

tegnap tovainternáltak – holnap

héthatáron túlra toloncolnak

úgy irígylem aki vesztegel!

nem a pólyahordó eszterágat

nem a házat utcát és országot:

én a bolygót tévesztettem el

más hazátlanok honukba térnek

mért maradtam én néger fehérnek

színre-szagra más – és idegen…?

merre lett vón’ eredetvidékem

s hol a torkolat kiszabva nékem

tengerár hol elhal énekem