Illyés Gyula

 

Illyés Gyula

(Sárszentlőrinc-Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2. – 
Budapest, 1983. április 15.)

Illyés  Gyula a XX. századi magyar irodalmi élet egyik legfontosabb alakja. Vezetéknevét Illésről már felnőtt, publikáló író korában változtatta meg: nem akarta, hogy baloldalisága miatt családját zaklassák. Családnevét 1933-ban hivatalosan is Illyésre módosította. A szülőföld, a puszták világa, a felsőrácegresi Apponyi-uradalom volt meghatározó élményvilága, ahol apja, a juhász ősök leszármazottja uradalmi gépész volt. Párizsi emigrációja idején még az avantgárd stílus jellemzi költészetét, de hazatérve a Trianon utáni Magyarországra, a súlyos társadalmi bajok irodalmunk hagyományaihoz irányítják, és ekkor már sajátos lírai-realista stílusban írja verseit. Csatlakozik a népi írók mozgalmához. A Puszták népe c. irodalmi szociográfiájában a nép jelenik meg – önéletrajzi és szépirodalmi elemekkel. Még 1956 előtt megírja a forradalom legkifejezőbb költeményét, az Egy mondat a zsarnokságról c. versét, valamint elementáris erejű Bartók c. versét, melyben a nép megszólalási jogát követeli. Gyorsan sorjáznak drámái (Fáklyaláng, Kegyenc stb.), versei, esszéi, tanulmányai, műfordításai. Élete utolsó évtizedeiben az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi és kulturális egységének hirdetője. 

Illyés a XX. századi magyar irodalom egyik legellentmondásosabbnak tartott írója. Az 1930-as években a magyarság, a vidéki parasztság sorskérdéseinek a szószólója, a népi írói mozgalom fő alakja, a Nemzeti Parasztpárt vezére. A Kádár-korszakban azonban ellenségként kezelik az 1950-ben írt, Egy mondat a zsarnokságról című verséért, ezért csak a 60-as években publikálhatott újból. A dunai kis népek összefogását hirdette, ami miatt egyesek szemében nacionalista lett; ugyanakkor az elnyomottak iránti szimpátiája a munkásmozgalom felé irányította, ezért mások baloldali írónak bélyegzik.

Négyszeres Baumgarten-, háromszoros Kossuth-díjas. 

 

Illyés Gyula: Nyugat felé

Nyugat felé, nyugat felé
micsoda áradat,
gyerek, kutya, szekér, csikó,
hídlás és ól szalad.

Hová, hová, hová, hová,
magyarok, magyarok,
elfogy, ahogy Tisza, Duna
ott hátul elfogyott,

elfogy elől is a határ,
fiatok házhelye.
Azután már a semmi vár,
abba futtok bele?

Aztán - az Óperencia!
a német szakadék!
A Vég, mellyen túlról haza
nép nem tért soha még.

Elfogy az ország veletek
nyúlik, szakad, csobog.
Veletek mennek a dűlők,
a falvak, templomok.

Nem lesz magyar a föld, amely
magyartól megürül.
Mit ér magában az üveg,
ha a bora kidül?

Egy ország ráng mögöttetek
veszejtve véreit -
egy ország megnyitott ere
lüktetve vérezik.

Meddig? S miért? S kiért? Kiért?
Magyarok! Magyarok?
Beh szomorú, beh keserű:
kettőt kell halnotok!

Illyés Gyula: Bartók (részlet)

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz! (…)

ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szívekben! (…)

Mert éppen ez a jaj kiált

mennyi hazugul szép éneken át –

a sorshoz, hogy harmóniát,

rendet, igazit, vagy belevész a világ;

belevész a világ, ha nem

a nép szólal újra – fölségesen! (…)

Íme, a nagy lélek válasza a létre

s a művészé, hogy megérte

poklot szenvednie.

Mert olyanokat éltünk meg, amire

ma sincs ige.

Picasso kétorrú hajadonai,

hatlábú ménjei

tudták volna csak eljajongani,

vágtatva kinyeríteni,

amit mi elviseltünk, emberek, (…)

Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

ki muzsikád ujjaival

tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

ahol a baj,

s beh különös, beh üdvös írt adsz

azzal, hogy a jaj

siralmát, ami fakadna belőlünk,

de nem fakadhat, mi helyettünk

– kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival!

Hódítók

Ez a vidék, jobbágyi esetlen

kezével ez nevelt fel engem

s tett elibéd… ahogy ezer éve

borát, rozsát urai elébe.

Elfogadtad: lába elé rántott,

ha szolgád volt, most az uraságod.

Nézz szemébe, nézz fel a határnál:

akarod vagy nem, ez a hazád már.

Köszöntsd a vén Mári nénit szépen,

gyerekkorom ott szunnyad szívében.

Türd a borzas Béni bácsi bajszát,

abban meg az öregségem bujkál.

Legyen kedves, mi csak érdekesség,

multam, jövőm: mind a csizmás vendég,

körben a raj tatárarcú gyermek;

gyermekeid is ilyenek lesznek.

Dobott pányva, csel, horog voltam csak,

ha neveltek, ha felhajitottak,

csak azért, hogy mint Dúl udvarából

ilyen zsákmányt fogjak a világból.

Örömükre vagy büszkeségükre,

ezer évnyi szomjukra-éhükre,

mely a mélyből, mint a sárkányhang jő –

nyugodj bele már, gyönyörű rabnő.

Otthon vagyok, bólogatva mondom,

mondd utánam bólogatva: otthon.

Apád, anyád, feledd el a multat,

szived sebe talán begyógyulhat.

Kötözze, mint enyémet, a lágy hit,

mely estente bölcsőm körül szállt itt

kolompszóban, így szelídítvén meg

magyarrá a messziről jött éjet.

Senki vagy, míg senkit se szerettél,

senkié, míg bárkié lehetnél.

Akkor voltál fogoly, amíg semmi

nem szólított magad elengedni –

Kóbor hajó, aszerint, hol várják,

utast váltva, váltja a hazáját:

asszonysorssal úgy lesz hazád annak

a hazája, kinek szíved adtad.

Keverő sors, kevert szép magyarság,

beolvasztja mosolyod aranyját,

beolvasztja hangod nemes fémjét,

homlokod és szemed szelid fényét,

elkeveri s még ezredek mulva

lányainak ékszer gyanánt nyujtja.

Forr a jövő, tán kiforrja végre,

mit Isten belégondolt e népbe. 

(1939)

Haza, a magasban  

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbe menekszik.  (1936)

 

  Az 1956 utáni kor szomorú röntgenképe A magánszorgalmú kutyák c. Illyés-vers. Szinte önmagukat cukkolták a szolga ebek, (értsd: a besúgó pribékek), akik túlteljesítették a „gazdáik” követelte normát. Ismert tünet Közép-Európában.

                                                                                          

A magánszorgalmú kutyák

Legtöbbet mégis ők gyötörtek.
A magánszorgalmú kutyák!
Ámuldozva utáltuk őket.
Ez volt mégis a legcsúnyább.

Sem a házat és sem urát
nem védték. Miért is dühöngtek?
Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,
hangjukba fúltak, a buták.

Aki csak utcájukba ért,
szaggatták volna cafatokra,
csontját mindet megropogtatva,
külön-külön leszopogatva

egy köhejért, egy zörejért.

A magánszorgalmú ebek.
Ahogy végigfutva a láncot
két lábra állva azt a táncot
járták: vért, vért, vagy megveszek.

Ahogy az éji falun át
morse-mód híreket csaholtak:
messze beadva élőt-holtat
s mert nem téphették le a holdat,
zokogtak, szörny kanik s szukák!

Ez volt mégis a legcsúnyább.

A magánszorgalmú dögök,
a nyívók-sívók, hogy a gazda,
ő rúgta őket végre hasba:
coki pokolba, ördögök!

---

(Felesége az a Kozmutza Flóra pszichológus, akihez József Attila utolsó hónapjaiban kezelésre járt. Kozmutza Flóra erről az időszakról könyvet is írt: József Attila utolsó hónapjai címmel, melyben tisztázta JA-val való kapcsolatát az őket ért vádak, rágalmak alól. Célja az események, tények objektív ismertetése, melyeket naplója, illetve József Attilával való levelezése alapján tár az olvasó elé. A mű érdekessége, hogy valójában a költő életének utolsó 9 hónapját örökíti meg, továbbá, hogy nagyon személyes, bensőséges hangvételű, így nem csupán József Attiláról, de a könyv szerzőjéről, Illyés Gyuláné személyéről is árnyaltabb képet kapunk.)

---

(Ajánlom még - fenntartásokkal - Beke Albert irodalomtörténész könyvét a témában:  https://www.lira.hu/hu/antikvar/egyeb_konyveink/szemben-a-szellel-antikvar-1 

---

 https://www.google.com/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=&cad=rja&uact=8&ved=2ahUKEwjfrPSPz_L3AhVeiv0HHQlRArcQFnoECAoQAQ&url=https%3A%2F%2Findex.hu%2Fkultur%2F2022%2F01%2F07%2Fderesre-huzta-a-magyar-irokat-beke-albert-ismet-odacsap%2F&usg=AOvVaw3_7D87BotKUwEhMZS8BKVi)