Kisfaludy Károly (a végén: Arany János írása Kisfaludy Károlyról)
(Tét, 1788. február 5. – Pest, 1830. november 21.)
(A magyar novellisztika egyik első alakja)
(A végén: Arany János írása Kisfaludy Károlyról)
*
1788. február 5-én Téten látta meg a napvilágot Kisfaludy Károly költő, drámaíró, festő, Kisfaludy Sándor költő legifjabb testvére. Fiatal éveiben katonáskodott, majd a bécsi művészeti akadémián festészeti tehetségét mélyítette el. 1820-ban visszatért Pestre, ahol már inkább költő, drámaíró volt, mint festő; a reformkori irodalmi élet fő szervezője, a romantikus irodalom életre hívója.
Drámai alkotásai közül A tatárok Magyarországon (1809) című jelentősebb, ez hozta meg számára az igazi ismertséget.
Kisfaludy Károly rokonszenves hőseivel, a magyar vitézek ajkán lépten-nyomon felhangzó hazafias kijelentésekkel nyerte meg a nézőközönség szívét. A darab alapeszméje, hogy a magyar előtt még a vad ellenség is tisztelettel hajlik meg; mindenütt lelkes tapsokat váltott ki az ősi dicsőség emlegetése. A középkor nyers erkölcseiből semmit sem látunk, a tatárok és magyarok egyaránt lovagiasak. Becsületes ellenségeskedés, önfeláldozó szerelem, égő hazafiság: ebben a gondolatkörben él minden személy.
Sokat játszott darabja A kérők.
*
Bátyjának, Kisfaludy Sándornak (ki eleinte Himfy* álnéven írta verseit) Regék a magyar elő-időből című műve egy irodalmi pályázat díjnyertese lett, s az ezért kapott összegből megalapította az Auróra c. folyóiratot, melynek Kisfaludy Károly lett a szerkesztője.
Kisfaludy Károly halála után – eredetileg az ő munkáinak kiadására – jött létre 1836-ban a Kisfaludy Társaság, mely később tevékenységét kibővítette, és szépirodalmi pályamunkák jutalmazását végezte.
(*Himfyak a XIV. század egyik igen jeles családja)
Kisfaludy Károly: Szülőföldem szép határa
Szülőföldem szép határa!
Meglátlak-e valahára?
Ahol állok, ahol megyek,
mindenkor csak feléd nézek.
Ha madár jön, tőle kérdem,
Virulsz-e még, szülőföldem?
Azt kérdezem a felhőktül,
Azt a susogó szellőktül.
De azok nem vigasztalnak,
Bús szívemmel árván hagynak:
Árván élek bús szívemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.
Kisded hajlék, hol születtem,
hej, tőled be távol estem!
Távol estem, mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.
Kisfaludy Károly: Mohács
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavséz!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
S a feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vegődne Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Kisfaludy Károly versei:
https://www.google.com/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&cad=rja&uact=8&ved=2ahUKEwiT2YDRvZPjAhXqlIsKHZWZCJkQFjAAegQIARAB&url=http%3A%2F%2Fmek.oszk.hu%2F00700%2F00732%2F00732.htm&usg=AOvVaw0KXHYtYX5vdaD1oApLDOC4
Festményei közül:
Arany János Magyar Irodalomtörténetében (megjelent 1910-ben, Debrecenben) így ír Kisfaludy Károlyról:
„Kisfaludy Károly, Sándornak öcscse, kiválóan drámai költő, de mint lyrikus is jeles helyet foglal el a magyar Helikonon. Született 1788-ban, február 6, Téten, Győr megyében. Iskoláit a győri gymnasiumban végezte, 16 éves korában hadi szolgálatba lépett, s részt vőn a Napoleon elleni táborozásban. Mint 22 éves ifjú hadnagy odahagyta a sereget és honába tért, de atyjávali viszályai miatt kénytelen volt egy ideig Bécsben, hol később megtelepedett, festészettel keresni kenyerét. Lelke azonban a költészet, főleg a dráma felé vonta, s 1817-ben Pestre költözék, hol aztán állandó lakása lőn. Itt bocsátá színre drámai szerzeményeit, melyekről
alább szó lesz; itt írta beszélyeit és szerkeszté az Aurorát egész haláláig. A lantos nemre tartozó költeményei, noha aránylag kisebb mennyiségűek, szinte nagy költői becscsel bírnak.Ki ne ismerné románczait, balladáit, vagy «Mohács» czímű elégiáját? Ki ne olvasná örömmel a «Sötét olajfák illatos hűsében ülő vándor» édes-bús panaszát? Azonban Kisfaludy népköltő is volt, 33 csinos népdala közül a Rákosi szántó és a Mohácsi dal minden magyar ajkon zengett. A kérlelhetetlen halál 1830-ban, pályája közepén ragadá el a dicsőt. Sírkövén Vörösmarty e sorai állnak:
»Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban, oh honfi!
S a rövid élet után holtnak örökre ne véld;
Itt csak elromlandó tetemét jelelék ki baráti:
Fenn van időt múló szelleme műveiben.« ”
(...)
„36. §. Regény- és novellairodalmunk.
A beszélyirodalmat ez időszak elején Fáy András kezdé művelni, «Friss bokréta» czímű füzetet bocsátván ki, mely többnyire víg beszélyeket tartalmaz. Ezt követé a «Kedvcsapongások » czímű novella- és vígjáték-gyűjteménye, mely hasonló kedvességben részesült. Később (1832) egy kétkötetes regénynyel, a «Bélteki-ház»-zal magára vonta a közfigyelmet. Ez utóbbi művében Fáy az akkori társadalmi életet kedélyesen és tanulságosan rajzolja. Azután még több novellát is írt, melyek összes műveiben olvashatók. Legújabban ismét egy regény jelent meg tőle, «Jávor orvos». Fáy után, mint regényíró, báró Jósika Miklós lépett fel, s már első művei által (Abafi, Zólyomi) nagy nevet vívott ki magának. Számos regényei közt megemlítjük még ezeket: 1. «Csehek Magyarországon», történeti regény Mátyás korából, 2. «Az utolsó Báthory», hőse Báthory Gábor, Erdély fejedelme, 3. «Zrínyi a költő.» Újabb regényei eléggé ismeretesek. De már előbb a novella terén szerencsésen működtek: Kisfaludy Károly, főleg a víg beszélyben jeles; Kovács Pál a víg novellák hasonlóan kedvelt írója; Csató Pál, Gaál József, Szenyey, Kölcsey és mások. Majd Kuthy Lajos jelent meg, előbb csinos beszélyekkel, majd a «Hazai rejtelmek» czímű nagy regényt bocsátván közre. Nagy Ignácz beszélyei és «Magyar Titkok» czímű regénye is kedves olvasmánya lőn a közönségnek. De mellőzve a másodrendű novellákat, báró Eötvös József regényeire fordítsuk figyelmünket. Első regénye, a «Karthauzi» megalapítá írója nevét; ezt követte a «Falu jegyzője», mely az akkori megyei élet visszaéléseit ostorozza. Ez roppant olvasóközönségnek örvendett és méltán, mert egy a legjelesebb regények közül, melyeket irodalmunk felmutatni képes. Nem oly nagy hatást eszközle báró Kemény Zsigmond históriai regénye által, melynek czíme «Gyulai Pál». Újabb regényei s beszélyei sem tudtak minden művésziességök daczára a nagy közönségnél érdemlett népszerűségre vergődni. Jókai Mór64 is már 1848 előtt magára vonta néhány novellával s egy regénynyel («Hétköznapok») a közönség figyelmét, melyek az olvasót a legszebb reményekre jogosítják egy gazdag képzelmű s nagy tehetségű fiatal író felől.
C) Drámai költészet.
37. §. Tájékozás.
Azon kísérletek után, melyek a mult század vége felé (1790) megalapult magyar szinészetet részint eredeti, de leginkább fordított darabokkal ellátták, jelen időszaknak jutott a szerencse, hogy benne a drámai irodalom is magasabb szárnyalást vegyen. Mert noha már előbb is számosan voltak, kik erejöket a drámaírás mezején megkisérlék, ezek nem annyira a művészet, mint a színház napi igényeinek és a közönség fejletlen ízlésének kivántak és bírtak eleget tenni. A műízlést e kezdő korban főleg Kazinczy képviselte fordított drámáival; a színpad számára leginkább magok a színészek írtak s fordítottak oly darabokat, melyekkel a sokaság
tetszését megnyerni reménylették. Kisfaludy Károly volt az első, ki a drámai irodalomnak magasabb lendületet adott. Az ő példáján kezdett az nemesebb irányban fejlődni, buzdíttatva később a Túdós társaság, majd a Nemzeti színháznak 1837-ben történt megnyitása után, ennek kitűzött jutalmai által is. Azonban ha drámairodalmunkat Kisfaludy Károly fellépésétől a legújabb időkig áttekintjük: kétféle irányt látunk abban képviseltetni. Egyik a régibb klasszikai irány, mely nem annyira színpadi hatás, mint költői belbecs után törekedett, másik az újabb romantikai irány, mely a színpadi hatást mindennek elébe teszi, s nálunk Szigligetivel kezdődik. Sem egyik, sem másik irányt nem lehet egészen helyeselni, mert a legköltőibb színmű sem felel meg egészen czéljának, ha míg az olvasót elbűvöli, a nézőt hidegen hagyja; viszont az oly dráma, mely érdekes helyzeteivel, bonyolult szerkezetével, csattanós jeleneteivel a nézőt csiklandoztatja ugyan, de letűnvén egyszer a színpadról s kimenvén a divatból nem érdemli, hogy tovább is az irodalom kincse maradjon: az oly dráma sem üti meg a kellő becsmértéket. E két irány egyesítése teszi az írót igazi drámai költővé.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése