Kiss József

Alább a Verőcei Tükörben 2018-ban megjelent Emlékezést olvashatják. (Itt több verssel.)

 

Kiss József

(Mezőcsát, 1843. november 30. – Budapest, 1921. december 31.)

Kiss József költő neve ritkán kerül elő. Mi most születésének 175. évfordulója alkalmából emlékezünk rá. Mezőcsáton született, 1843. november 30-án. Anyjának a szülei a progromok elől Litvániából menekültek Magyarországra, apja szegény zsidó falusi boltos volt. Kiss József a református gimnáziumban ismerkedett meg az irodalommal. Szülei rabbinak szánták, őt azonban inkább az irodalom érdekelte. 1867-ben, amikor kimondták a zsidók emancipációját, kiadathatta verseit. Legismertebb verse a Simon Judit balladája, melyből 1915-ben film is készült. Népies és városi vonások vegyülnek műveiben. A Petőfi Társaság és a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta. A Hét című folyóirat alapító szerkesztője, vele kezdődik a modern magyar irodalom története. Elhunyt 1921. december 31-én.

 

Két hajó

Felhőtlen, nyájas, tiszta délután
Végighajóztam a pesti Dunán.
Cirkálni kedves, hogyha céltalan,
S a fáradt embert vonzza a folyam.
Átlátszó, tiszta, enyhe volt a lég,
Ütemre csattant a hajókerék,
Magasra szállt a gyárkémények füstje,
És csillant-villant a Duna ezüstje.
Hajófödélen nyomtalan a lábnyom –
Ki magányt keres, az hajóra szálljon.

A végső megállón, Újpest alatt,
Leadtuk rendre az utasokat,
Helyükbe jöttek, begurulva mások,
A föld göröngye: parasztok, munkások,
Kofa és fűszeres, mesterlegény,
Cselédlány, babos kendővel fején,
Kocogva rótták végig a hidat,
Egyik se nézte nagyon a másikat. –

Fenn a kormányon mozdulatlan álltam.
Az őszi fény körüllengett lágyan,
Friss szellő lendűlt, a Dunát borzolta,
A távol hangot mind közelebb hozta.

Előre görbedt darúk árnyékában
Ácsok ácsoltak lenn a hajógyárban,
Fúrva, faragva, pánttal, ami kösse:
Új hajó vázát rovogatták össze,
S a nyüzsgő képen végig-végig szállván,
Megakadt szemem egy rozoga bárkán,
Otromba, ócska, elzüllött, fakó,
Kiszolgált s vízre többé nem való.
Teste csupa seb, bordája csupa lék,
Gépe nem lüktet, de nincs is benne gép,
Kormánya letört, kereki elnyűttek,
Bizony ennek is már elhegedűltek!
S amint még jobban szemügyre veszem,
És farán az írást összegezem,
Megbotlok egy névben, megsiklok egy szón:
– Ti égi szentek! Hisz ez az én hajóm!

A sárga vizek melankoliája
Borong terajtad, lápos Tisza tája,
Ott nő a sulyom, terem a kökény,
A Tisza partján ott születtem én.
Csegei révnek szálas jegenyéi,
Csak ti tudnátok még arról regélni,
Mikor egy ingben, mezítláb futkostam,
És tojást szedtem zúgó nádasodban.
Mikor egy éles víjjogó füttyszóra
Mind fölrebbent a nádasok lakója,
És parthosszant vonalba gyűlt a nép,
Hogy szemtől-szembe lássa a mesét,
A hajót, mely tüzet, füstöt okádik,
S magától jár, mit nem láttak odáig:
Az első gőzöst a Tisza vizén.

Napestig űltem a part peremén
És lestem, vártam jöttét a csodának;
Légyottra hőbben asszonyt még nem vártak,
Mint gyermekszívem várta a szirént.
Idegen népek jöttek a hajóval,
Intettek kézzel, kendő-lobogóval,
És zakatolt odább, a habot szelve,
Míg a távolság végképp el nem nyelte.
– Honnan jő a hajó és hova megy?
És honnan és hova az emberek?

...Lomtárba jutottál, mint annyi más:
Öreg hajó! Ez a végállomás!
Ketten indultunk, te értél elébb be,
Ki vetne ügyet ilyen semmiségre?
Idő, távolság, tér, egymásután,
Úgy lehet, számítás-hiba csupán,
Mi előttünk leng, az nem örök távol,
És minden határ elolvad magától,
De vissza-vissza, hova út nem szállít,
A Dunától vissza a Tiszáig,
Mentén elsülyedt boldog szigeteknek,
Hol ifjúságom álmi elsülyedtek,
Hol hitet, reményt, mindent elvesztettem:
Az a távolság, az a messzeség,
Az a mindörökre utólérhetetlen!...


Tiszaparton

Nádasok zúgása, hajlongó jegenyék
Gyermekálmaim viruló tanyája!
Melynek fölötte mosolyog az ég,
És festi vizeit szürkére, barnára;
Olykor, úgy tetszik, csupa habarék
S uszó felhők az örökös nyája:
Sárga partok közt hol szilaj, hol lomha,
Vigyetek el engem gyermekotthonomba!

Ültessetek az agyagpart tövébe,
Melyből gyurni lehet sok szép alakot
És álmodni hosszan – se hossza, se vége,
Akinek isten álmokat adott.
Nekem adott, dicsértessék érte!
Világlelkek hozsannát zúgjatok,
Nem minden sziv dobog olyan fennen,
Mint mellyel az égiek megáldtak engem.

Hallottátok hirét hires Ároktőnek,
A csegei révet vaj’ ki ismeri?
Ott a Tiszán is délibábok nőnek
És egyik szin a másikat veri.
A telegráfot hitták hirverőnek,
Uj szó; szörnyen örültek neki.
Mind gyermekemlék, ámulat, csoda,
Ó mehetnék bár még egyszer oda.

Mohos fatörzsre telepedtünk ketten,
Az őszi napnak hüvös hajnalán
És vártunk, vártunk, mintha csak lesben,
Én és viruló arccal az édes anyám.
Kicsi testem keblén melengettem,
Oly édes volt pihennem oldalán,
Közben ezer csók hullt fejem bubjára,
Csókon növekedtem, sohse voltam árva.

Szemünk folyton távolban kóválygott,
Én akkor csöpp tudatlanka még,
De anyuka folyton édesen mosolygott,
És ő nyilván tudta is miért.
A délibábok mindig oly bolondok,
Csillog-villognak, ugy hogy szinte sért:
Szivesen laknak a Tisza vizén,
Mely oly lágy, oly puha, akár a remény.

És az a sok szárnyas, amely fenn himbál! –
Mondják, hogy olykor látogatóba
Vendég is jön és pontba ide talál,
Mintha csak ezeregyéjszakai szóra.
Mesék madara a hires kék madár,
Amely rejtelem, titok sok ezer év óta,
Mikor köszönt be csillogó-villogó csőre,
Soha senki se tudhatja előre.

S Ároktő ott bujkált a szemünk előtt,
A vizimalmok vigan kerepeltek,
A távol hol enyészett, hol ujra nőtt,
S a vadludak a partokon legeltek.
Egyszer csak szemünk elérte a tetőt
És a szinek még folyvást át- meg átvedlettek
S im felbukkan egy csolnak és rajta egy alak,
Egy dzsin vagy annál is hatalmasabb.

Mert olyat nem látni csak mesekönyvbe,
Perzsa legendák homlokzatán,
A Sahname rimeibe öntve,
Firdusi virágos kertjében talán.
Csolnak fenekén, mint a rab a börtönbe,
Négy evezős izzad buzgón, szaporán,
Mintha vasból volna kemény izma
És márványból a bagariacsizma.

S a csolnak visszazökken partot érve
S anyám odaront és sirva fakad,
Reáborul a dalia mellére, –
Egy lázas, izzó, hosszu pillanat.
Szinte fennhangon lüktet szivverése,
S az öreg kérdi: „Mirjám, a te fiad?”
S fejemre teszi két kezét megáldva,
Mint hajdan az ősöknél volt szokásba.

S az áldás megfogant és hatott tovább,
Kegyetlen, szörnyü, bübájos erővel,
Hatott egy hosszu müvészéleten át,
Mely félig izgalmas volt és félig dőre.
Mely hiu lázban emészti önmagát,
S hosszu árnyakat vetit előre.
Örök kétségek, lelki hányatások,
Eltörülhetetlen beékelt rovások!

S érzem ez áldás keserü nyomát,
Még ma is életem alkonyatán.
S érezni fogom talán még odaát,
Tulnan is, ha már éj borult reám.
Ha parthoz ütődött a könnyü naszád
Fekete zászlóval fönn az árbocán,
Érezni fogom és tán meg is siratni,
Ha majd egyszer mindent itt kell hagyni.


Alkonysugár
 
Alkonysugárból is kivettem részem,
Hogy teljes legyen életem egészen.
Nem csonka töredék, mint a legtöbb élet,
Hol nem sokat számitanak az évek.

Csöpp kis unokám ostromolja vállam,
Meg-megsimogatja, tépi a szakállam,
Mesét kunyorál, folyton csak meséljek,
A mese a minden, a mese az élet.

S nem sejti, hogy amit gondol magában,
Abban de mennyi és mily igazság van,
A valóság mind hazugság egy szálig,
Mindent a feje tetejére állit.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csöppség,
Már bölcsőjében tündérek nevelték,
Lábaihoz raktak mindent, mi drága,
Virágos kert nyílt a mosolyába.

Kicsi agyából tűzcsóvák pattantak
Bármely óráján bármelyik napnak,
Ez egy valóság volt, érdemes arra,
Hogy betekintsen a ragyogó napba.

Nekem tudniillik, bolond nagyapának,
Kire más örömök már nemigen várnak,
De ez az egy felér, hogy nagyot ne mondjak,
Gombjával a Szentistván toronynak.


Búcsú Sárikától

Sárika szentem, drága unokám,
Édes kis mókus, hallgass ide rám.
Én nemsokára innen elmegyek
Oda, hol nincsenek völgyek se hegyek,
Örömek sincsenek se bánatok. –
Ne sirj, hogy nagyapa hűtlen itthagyott,
Vigyázni fog reád, ha senki se vigyáz,
Utána ne emésszen téged semmi gyász,
Szeretni fog téged onnan messziről
Akkor is, ha minden már romba dől.
Lehet, hogy lesz, de az is meglehet,
Uj tüzek égnek a régi helyett.
Az asszony egy csókért mindenről lemond,
Azt tartja Hamlet, a dán bolond.
Majd egykor megértesz, kicsi csibém,
De akkor már rég nem leszek én.
Szemem csupa könny, hogy írom ezeket,
Még jobban, ha arcocskád rám nevet.


Ó, mért oly későn...

Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyíláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?
Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe’

A pacsirtát lesbe, te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifjú álmok idején!...


Madonna

Hord mindenikünk szívében egy képet,
Egy nőről, ki minden nőnél fehérebb.

Egy földi asszonyt, ki, bár nincsen szárnya,
De makulátlan, foltja sincs, se árnya.

Ki tűrve tűr és nincsen egy jaja,
Kinek a neved végső sóhaja. –

Az, akit én szívemben őrizek,
Tanúja magam, hogy élt, létezett.

Orvúl a lelkét lopta belém
S e lélek szenved s szenvedek én

Elkárhozva földön, el – az égben,
Egy bolyongó átok a mindenségben:

Áldom a szívet, mely világra hozott,
Engem – az élő kárhozatot.

Zsidó asszony volt az édes anyám,
Máriának hívták e földi tanyán.

Én a fia vagyok, szegény útvesztett,
És roskadozva hordom a keresztet...


Nagy fekete erdő...

Nagy fekete erdő sűrűségét járom,
Nagy fekete madár a kísérő párom,
Agyvelőmbe csapkod szárnya legyintése.
Menekülnék, de nincs a vadonnak rése.

Te fekete madár, sötét Gond, azt kérdem:
Meddig szürcsölgeted még cseppenként vérem!
Bölcsőtől a sírig, társam mind egy végbe,
Mikor hagysz magamra – mikor válunk végre?

„Mit érnél te avval, ha el is hagynálak?
A fekete erdő csak menne utánad:
Árnya rád borulna, felhője csak nyomna.
Örök szomorúság úgy is körülfogna...”


Intermezzo

Siess, siess, ne tétovázz sokáig,
Ó dal, dalom szeszélyek éneke!
Ki tudja, meddig zöldel még a pázsit!
És meddig bólint még a jegenye?
A hegy mögött a bíbor csík nem ámít,
Nem hajnal az, de éjnek követe:
Piros süveg az éjszaka fején –
És lassan már elálmosodom én.

Mi haszna vér és tűz, szerelmek, vágyak;
Fagypont felé hajt minden lobogás,
És a legszínesebb szimfóniának
A vége mégis mély, nagy hallgatás.
Az elröppent hang újra föl nem támad,
Mi újra keltse, nincsen oly varázs.
Ó, semmi sem hal úgy meg, mint az ének,
Utódtalan – ha forrásához tér meg.

Hoztam magammal egy egész világot,
Álomerdőket, akácillatot,
Az én istenem mindennel megáldott,
Amit csak jókedvében adhatott.
Siess én lelkem, ródd le tartozásod –
Ki pazaroljon, ha nem a gazdagok?
Selyempárnára hajtom le fejem
És várom, hogy már éjszaka legyen.