Mécs László

 

Mécs László 

(Hernádszentistván, 1895. január 17. –

 Pannonhalma, 1978. november 9.)

Mécs László katolikus pap költő (eredeti neve: Martoncsik József). Magyar–latin szakos tanár, a premontrei szerzetes rend tagja, Királyhelmec plébánosa. A Vigília katolikus folyóirat főszerkesztője.

A szegények apostolának pályája kezdetben valóságos diadalút volt. Ars poétikáját már első kötetében meghirdette: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld. Küldetéstudatának, felelősségvállalásának tömegeket mozgató hatása volt. Az 1920-as évek végére Mécs László a legismertebb élő magyar költővé vált, népszerűsége Petőfiével vetekedett.

A második világháború végétől azonban megszaporodnak költészetében a közvetlen politikai utalást hordozó versek, melyekben nyíltan ír a szovjet megszállásról, a zsarnokságról, és számba veszi az állam bűneit. Egyik napról a másikra trónfosztottá válik. Utolsó verse 1946-ban már csak Élő Illés álnéven jelenhetett meg. 1953-ban a Szovjetunió elleni lázítás vádjával letartóztatják, és tízévi börtönbüntetésre ítélik. 1956-ban rehabilitálták. Utána húszévi hallgatásra kényszerült. Ekkor született verseinek a magány az állandó témája. Új helyzetét sosem tudta teljesen elfogadni. Az öregedő költő versei hosszú során át nem az élettől, hanem egykori önmagától búcsúzik. Hagyatékát a pannonhalmi bencések gondozzák.

Fényt hagyni magunk után!

 

Az élet örök búcsúzás.

Ó bár csak tudnánk távozáskor

fényt hagyni, mint a Messiás,

belészeretni a szívekbe,

apostolokba, mártírokba,

hogy átadják a századoknak,

a századok az ezredeknek!

Fényt hagyni, mint a Messiás!

 

Vagy legalább, mint az anyák,

kik egyre jobban megragyognak,

minél sötétebb lesz az éj,

és minél jobban porlanak

a bánat-barna hant alatt.

Fényt hagyni, mint a jó anyák.

 

Vagy legalább is, mint a Nyár,

amely almákba és diókba

szerette édes álmait,

és édességével világít

a hosszú, hosszú tél alatt.

Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

 

Vagy legalább is, mint a Nap,

melyet elnyelt az alkonyat,

de a legbúsabb éjben is

világít még a gyöngyvirágban,

a liliomban, mécsvirágban.

Az életünk olyan tünékeny.

Ó szent fényt hagyni volna jó!

Fehéren és kéken.