Nadányi Zoltán

 Nadányi Zoltán 

(Feketegyörös, 1892. október 9. – Budapest, 1955. február 2.) 

Nadányi Zoltán, a magyar líra halk szavú költője a Partiumban, Bihar megyében született, Feketegyörösön, 1892-ben. Mondhatni, kurtanemesi családban, mindössze pár száz holdon gazdálkodtak szülei, ezért is választotta inkább a levéltárosi – a biztosabb megélhetést nyújtó – hivatást.

Hírlapírói pályafutását a Nagyváradi Naplónál kezdte, majd 1920-ban a Pesti Naplóhoz szerződött. Az irodalomba Zilahy Lajos vezette be.

A második világháború után végleg Budapesten telepedett le, de 1949-ben szilencium alá helyezték. Az akkori időkre jellemzően igazi ok nem is igen kellett ehhez, elég volt dzsentri származása vagy talán az a szokása, hogy mindig pepita zakót hordott csokornyakkendővel… Nadányi költészete „izolált polgári költészet” volt, és akkoriban csak az jelenhetett meg, aki hajlandó volt beállni az „egyszólamú zenekarba” (Kormos István). Ez az állapot 1953 utánig tartott.

Nadányi Zoltán verseit leginkább szerelmi költészete miatt szeretjük. Kosztolányi szerint kellemmel és bájjal írta verseit, visszaadva e két szó eredeti értelmét. Több verséből chansont írtak. (Volt, amit Karády Katalin adott elő.) „Legtöbbször szívesen súrolja a giccset – mondta róla Vas István –, de sohasem bukik le az igazi költészet kényes köteléről.” A szerelem (a „bihari trubadúrnak”) nem csak örömöt, de bánatot, fájdalmat és szenvedést is hozott számára – mindezt sokszor „tündéri mélabúval” vetette papírra. Az alábbi vers is egy szerelem története három strófában, ami – ha drámaíró írta volna – legalább három felvonást érne.

Így volt

Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!

És megvirradt, és este lett,
és jöttek őszök, tavaszok,
és még mindig tartottalak,
és már harmadszor havazott,
és még mindig tartottalak,
és súgtam lázas szavakat,
és az öt ujjam majd letört,
és a ruhád szakadt, szakadt...

Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak - elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton,
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom... nem is tudom...

A testőr

Itt nyugszik ő, sok bécsi hölgy
szerelme. Költő, dalia.
Királynénk, szép Terézia
testőre, Bessenyei György.
Itt nyugszik ő, Bakonszegen.
Nem Bécsben és nem egyebütt.
Lovával együvé feküdt,
kifent bajusszal, délcegen.
Kalandozott és megpihent.
A lármás, fényes Bécs után
ölébe vette őt puhán
a csend. A bakonszegi csend.
Én nem a testőrt tisztelem,
hanem azt, aki hazatért,
otthagyva minden csatatért.
És állt a parton dísztelen.
A zöld Berettyót látta itt,
a borzas fákat, bokrokat,
miután látta már sokat
a szép királyné vállait.
Ült csendben a tornác zugán
és nézte a bukó napot.
Aztán a toll után kapott,
utolsó szalmaszál után.
Bizony, utolsó szalmaszál,
Bizony, fuldoklik, aki él.
De aki több a többinél,
e szalmaszállal partra száll.