Nagy László

 

Nagy László 

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

Nagy László Felsőiszkázon született, szülei földhöz kötődő, szorgalmas emberek voltak, akik tisztelték a munka becsületét, a szigorú erkölcsi rendet.

Az általános iskola alsó osztályait szülőfalujában, majd – betegsége miatt – részben magán úton végezte. Egyik lábát csontvelőgyulladás támadta meg, amiért élete végéig járógépet használt.

Felsőfokú tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola festő–rajz szakán kezdte. Ebben az időben már megjelennek első versei a Valóság c. folyóiratban. Egy év múlva azonban pályát módosított, és magyar–orosz szakos bölcsészként tanult tovább – az orosz szakot Jeszenyin-szeretete miatt vette fel.

A „fényes szelek” lelkes nemzedékéhez tartozott, akik hittek a szocializmus eszméiben. 1949-ben elismert fiatal íróként kapott ösztöndíjat Bulgáriába, hogy tanulja meg a nyelvet és fordítson belőle.

Hazatérve csalódottan szembesül az ötvenes évek Magyarországának valóságával, családja kulák sorsával, beszolgáltatásokkal megnyomorított életével. Rádöbbent politikai megtévesztettségére, látja az eszmények és a valóság közti szakadékot.

Szüleiért perel Rege tűzről és jácintról című versében: (részletek)

„Hallgassatok ide bolond plakátok,
végzések, idézések:
kisszéken itt ül,
az ég alatt aláztatásba gúzzsadt
az én anyám: Vas Erzsébet.
Bántani tilos, mert elmegy,
elszáll zengve,
ahogy menyecske-sörénye a csendbe…

…Ó, te szomorú, idehallgass!
Kék-eres bokádhoz leborúltam,
sírok helyetted, háborgok érted,
megfeszülök érted haragomban!
Akarom: ne zokogj,
akarom: sugarasodj,
mosolyoddal, mint arany-csipesszel
fiad a porból egy csillagra tedd fel,
te, anyám, te,
minden varázslók döbbenete,
örömöd engem elhoppol
iszonyatból, árnyakból,
de a jajod, a jajod, a jajod
meggyilkol!”

 

Hosszú időre hallgatásra kényszerül. Legközelebb 1965-ben jelenik meg Himnusz minden időben című kötetével. A címadó vers dalszerű himnusz. A szerelem az emberi létezés lényege: (részlet)

„…  Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rám dönög,
Önmagammal ha küzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!”

 

Ars poeticájának, költői hitvallásának is tekinthetjük Tűz című versét, melynek minden során átütnek sajátos stílusjegyei: (részletek)

„Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra, (…)

(…)  ne tűrd hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,  (…)

…ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!”

Ekkor már elismerik rendkívüli tehetségét, s el is foglalta helyét a lírikusok első vonalában. Három József Attila-díj után Kossuth-díjat is kap.

„Nagy László nemcsak törvényt képvisel, de földet, eget, virágot, madarat, történelmet, kultúrát, ezernyi emberi színt, árnyalatot, emléket és álmot: a teljes életet.”

Nemsokára a halálközelség érzete uralja el költészetét. A még általa lezárt utolsó kötet, a Jönnek a harangok értem (1978) címével is ezt jelzi.
1978. január 30-án bekövetkezett halála mégis váratlan csapásként érte irodalmunkat.
(Felesége: Szécsi Margit költő volt;  legfiatalabb testvére szintén jeles költő lett, Ágh István néven. )
Búcsúzzunk tőle a szinte szállóigévé vált legismertebb versével:

Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!  (1957)