Nemes Nagy Ágnes
(Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.)
Nemes Nagy Ágnes Kossuth-, József Attila- és Baumgarten-díjas költő-műfordító, a háború utáni nemzedék egyik legnagyobbja volt.
A Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–művészettörténet szakán szerzett diplomát. Diákkorától kezdve írt verseket. Első verseskötete Kettős világban címen 1946-ban jelent meg. Ez évben alapította – férjével, Lengyel Balázs íróval közösen – az Újhold című irodalmi folyóiratot, mely csak két évig jelenhetett meg.
A Rákosi-diktatúra éveiben nem publikált, azzal védekezett, elvesztette írói tehetségét. Egy interjúban így fogalmazott: „Nem az volt a nehéz, karriert csinálni, a főírók közé kerülni, nem csinálni karriert, lefogni természetes ambíciónkat, odadobni alig megkezdett írói pályánkat, ez volt a nehéz.” Ebben az időszakban szinte csak műfordítóként és gyermekversek írójaként publikált. Főleg francia és német nyelvű műveket fordított.
Majd 1957-től ismét megjelenhet, ekkor adják ki második kötetét Szárazvillám címen, melyet még négy verseskötet követ. Költészetét „objektív lírának” nevezte, és verseiben mindvégig távol tartotta magát a kultúrpolitikai hivatalosságoktól.
1986-ban férjével – almanach formában – újraindították az Újhold folyóiratot Újhold-Évkönyv címen, melyet életműve részének tekintett. A sorozat Nemes Nagy Ágnes halálával megszűnt.
Költői munkája mellett a magyar esszéirodalom kimagasló művelője is volt. Önálló kötetet szentelt Babits Mihály költői portréjának (1984: A hegyi költő).
1998-ban Nemes Nagy Ágnes Emlékdíjat alapítottak a magyar esszéirodalom legjobbjainak elismerésére.
„Nemes Nagy Ágnes köteteibe nem lehet csak úgy belelapozni, fel kell készülnie annak, aki vallatni, értelmezni akarja sorait.” (PIM)
„Mindenki kétségbe vonja a mestersége értelmét egyszer-kétszer életében. Azt hiszem, aki ír, állandóan kétségbe vonja. De persze ír tovább, mert mit tehetne mást, azért ír, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.” (Nemes Nagy Ágnes: Hajózni szükséges)
Most a Viadal című versét idézzük, melyben életének vívódásairól vall.
Viadal
A két marokkal körbefoghatót,
Az állandót – a képeket szerettem,
Az elevent és mégsem elmúlót,
A rezdülőt és mégis rendületlent.
Lábak, lovak, pompásan mozdulók,
Szüntelenül dobogtak életemben,
S velük próbáltam minden kaptatót
A páncél fényű éji félelemben.
De hogyha bensőbb lesz a félelem,
S a küszködőre önnön vége támad,
És sárkányt győzve sem győz férgeken:
A két marokra markolt kopjaszálat
Félrehajítja akkor hirtelen,
Vértjét lazítja, szíjai levásnak,
S odakínálja testét meztelen
A poshatag, formátlan pusztulásnak.
A szomj
Hogy mondjam el? A szó nem leli
számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése