Szép Ernő

 

Szép Ernő 

(Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.)

Szép Ernő – A verseket, regényeket (legismertebb a Lila ákác), színdarabokat, novellákat közlő alkotó rendkívül szerény modorú, félszeg ember volt, humor és érzelmesség, halk bírálat és öngúny ötvöződik össze gyakran dalszerű verseiben. Egész költészetét az emberszeretet jegyében írja. Ellensége sosem volt, üldözöttként még üldözőit is igyekezett megérteni. 19 éves korában a Tiszántúl hangulatát hozta Budapestre, amikor újságíró lett a fővárosban a Nyugat, Az Est, Az Újság munkatársaként. 1944-ben a csillagos házba internálják, ahonnan a svéd követség mentelmi útlevelével szabadul, majd munkaszolgálatra viszik; 69 éves korában, mély szegénységben hal meg. Élete végén csaknem elfeledett író volt, és csak az irodalom értői tudták, hogy jó költőként élt és halt.

Szívből

Ki kérdez meg engem,
szívem a mellemben
hogy dobog, mit dobog?
Hogy én mit gondolok,
hogy én mit takarok,
hogy én mit akarok?
Kinek kell, Istenem
kinek kell?

A vonó keresztbe,
húrok megeresztve,
csengőnek nincs nyelve,
harangok leverve,
szómnak szórt virága,
két szemem világa
kinek kell, Istenem
kinek kell?

Tengeren ámulnék,
csillagot számolnék,
szép felhőt mutatnék,
és angyalt kutatnék,
tanítnék játszani,
gyermeknek látszani.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?

Reggel csöndet kérvén
álmomat mesélném,
mondanám szerelmem,
szerelmem, szerelmem,
párt-párt dalra fűznék,
csókolózni űznék.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?

Az örömnek, vágynak,
boldogtalanságnak
haját simogatnám,
mosolyt hívogatnám,
a sóhajt kísérném,
a könnyet dicsérném.
Kinek kell, Istenem
kinek kell?

Pitypang

Nótába nem írnak
Gomblyukba nem tűznek
Nem tesz kirakatba
A virágos üzlet
Mert te nem vagy ritka
Mert te nem vagy drága
Csak az árokpartról
Nézel a világba
Mintha kis nap sütne
Orcád oly szép sárga
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Az urak, a dámák
Úgye rád se néznek
Tán le is tagadnák
Az ismeretséget
Pedig hogy meggyúrtunk
Hogy agyontépáztunk
Te kezes, te kedves
Falusi pajtásunk
Hófehér lelkedet
Szétfújtuk a nyárba
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Ezennel én tőled
Bocsánatot kérek
Köszönöm azt a kis
Könnyű gyermekséget
Köszönöm hogy itt vagy
Lehajlok utánad
Gyere bemutatlak
A kaméliának
Csak nevess rá bátran
Mezitlábos árva
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel, ha haragod vagyon,
A magyarra nem haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,
El ne vesszen veszejtő éjszakán.

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.

Édes Istenem, te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.

Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.

Te látod életét minden tanyán,
Te tudod, hogy beszél: édes anyám.

Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tzudod a Tisza sárga vizét.

Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a füvesen.

Tudod a nyáj kolompját, ha megyen,
Édes szőlőnket tudod a hegyen.

S keserű könnyeink tudod Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan.

S hogy víg esztendőt várunk mindenért
S hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.

Óh, keljetek a magyart védeni
Ti Istennek lényes cselédei:

Uradnak mondd el, arany arcú Nap,
Hogy kedveled te délibábodat.

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

Csillagok, értünk könyörögjetek:
Kis házak ablakába reszketeg

Szerteszét este mennyi mécs ragyog
Könyörögjetek értünk, csillagok.  

Gyermekjáték 

Mikor én kisfiu voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor rohan.

Ponnilovon sose ültem,
Kis biciklin se repültem,
Nem volt szép kis kerékpárom,
Kerékpárom,
Kerékpárom,
Pedig de jó rajta nyáron.

Nem volt képes meséskönyvem,
Nem volt csak iskoláskönyvem,
Pedig de jó otthon este,
Otthon este,
Otthon este
Lapozni ábrát keresve.

Sohase volt színes kockám,
Kis kastélyom, kis tornyocskám,
Kis hajócskám, kis vasútam,
Kis vasútam,
Kis vasútam,
Elutazni sose tudtam.

Én nem kaptam kardot, csákót,
Szép sárgaréz messzilátót,
Sose vittek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
És lyukas se volt a ponyva.

Az a ponyva szétment régen,
Elmult az én gyermekségem,
Én már régen felserdűltem,
Felserdűltem,
Felserdűltem,
A nagyok közzé kerűltem.

Én játékot már nem kérek,
A gondoktól rá se érek,
De meghalok én is egyszer,
Én is egyszer,
Én is egyszer
S a mennyországba megyek fel.

Kiállok majd a tejútra,
Arra visz az isten útja,
Az újjamat majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Ha elsétál a tejúton.

Észrevesz az isten engem,
Megszólalok szépen, csendben:
"Kérem én még nem játszottam,
Nem játszottam,
Nem játszottam,
Játszani akarok mostan."

Megfogja majd a kezemet,
Angyalok közt maga vezet
Szegény gyerek otthonába,
Otthonába,
Otthonába,
Mennyei gyerekszobába.

Megkapom ott kardom, csákóm,
Szép sárgaréz messzilátóm,
Képes könyvem, színes kockám,
Szines kockám,
Szines kockám,
Lesz kastélyom, lesz tornyocskám.

Ami nem volt, lesz ott jócskán,
Kis vasútam, kis hajócskám.
Beültetnek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Csak én élvezem magamba.

Hogyha kedvem abban telik,
Ponnilovam megnyergelik,
Kis biciklim előhozzák,
Előhozzák,
Előhozzák,
Úgy járom a mező hosszát.

Égmezőben alkonyatban
Szép pillangót fogok ottan,
Ujjamon lesz arany pora,
Arany pora,
Arany pora,
Le nem mosom róla soha.