2022. ápr. 20.

Tandori Dezső


Tandori Dezső

(Budapest, 1938. december 8. – Budapest, 2019. február 13.)

Tandori Dezső Kossuth- és József Attila-díjas költőnk, a magyar irodalom egyik megújítója, legeredetibb képviselője. Első kötete 1968-ban jelent meg Töredék Hamletnek címmel. Ettől kezdve igen sokféle műfajban alkotott, jelentős próza- és esszéíró; saját nevének anagrammájából készített álnéven – Nat Roid – krimisorozatot is írt. Műfordítása olyan hatalmas, hogy szinte beláthatatlan, önálló köteteinek száma eléri a nyolcvanat.

A hetvenes évek második felében visszavonult a nyilvánosságtól, onnantól majdnem egy évtizedig a madarak felé fordult, melyek műveinek is fontos ihletforrásai lettek: az elsőként befogadott Szpéró veréb és társai: „Szpéró, akit öt éve leltem a Lánchídnál, / s délutánonként ott alszik most / a vállamon három deka súlynyi / álommal.” Szpéró halála után, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától ismét kilépett a nyilvánosság elé, sokat utazott, témái közé bekerültek a lovak, a lóversenypályák világa, bár a madaraktól sem vált meg.

Elvont, filozofikus verseiben eltávolodik a tárgyi konkrétumoktól, verseinek újdonsága, hogy a versek végén mindig marad valamilyen nyílt, feloldatlan feszültség. 

Mind, mind a részletek 

Múljak csak! Hadd legyek

tompább és teljesebb.

Rosszabb felére lel,

ami most jól se kell.

 

Mind, mind a részletek!

Hadd legyek csak övék.

Így lesz majd kevesebb,

mintsem hozzám elég.

A tékozló

Hogy vissza ne térhess sosem,

el sem hagyhatod teljesen.

Őrzöl belőle valamit,

és továbbszökni kényszerít.

 

Mestereim nyomán és másképp

(…) Egykor annyi minden érdekelt,

de az irodalom leginkább.

Ma szinte semmi sem érdekel,

és az irodalom legkevésbé.

Íme, az irodalom mindig kivételes helyzete. (…)

 

Ráomlasz…

 

Ráomlasz mindenedre. Űrnél

 tágabb hiányod kiszakad

 

belőled és egyszerre felragyog,

 

most már benned ragyog fel az, ami

 

még az előbb láthatatlan te voltál.

 

Ráomlasz mindenedre: most már

 

akárhonnan körülvehet –

 

 

Te már fuldoklasz…

 

 

Te már fuldoklasz bennem, aki még

 

tér voltam nélküled, tér, önmagányi.

 

Most már csak a tiéd: a te

 

fuldoklásod lélegzete.

 

P. J. névtáblájára (Pilinszky Jánosnak)

 

 

Elvéthetetlen üldözött –

 

elalszol és felébredsz.

 

Kert

 

 

Hogy felszökött a napsütésre

 

– tüzes vasak alatt – a kert.

 

Hogy izzott még e füvek éle.

 

Most mint a füst futkos a földön

 

a sötétségbe zárt világ.

 

Nincsen emlék. Lúgos sötét

 

marja a tárgyak felszinét;

 

mint a hámozott dió nedve,

 

beleevődik mindenedbe

 

ez az árkoló, keserű,

 

eredendő feketeség.

 

És futsz és rászakadsz a rácsra,

 

hogy megvetemedik a tested;

 

rozsdája arcod tetoválja,

 

fémes virágok és keresztek –

 

a pusztulást arcodba zárták:

 

rázod kerted fekete rácsát.

 

 

Ők hagynak el…

 

Ők hagynak el nyomtalanul: az édes

 

bizonytalanságok; szeretnék

 

szorongani valamiért a múltból,

 

de csak egy jövő nyári napsütés,

 

csak a jövőre átforrósodó

 

föld, ahova mégis kifekszem –

 

mindig előre, mindig megszületetlen.

 

 

Koan bel canto

 

Már csak azt a jövő időt

 

kivánom, ami elmúlt.

 

Ne legyen több pillanatom,

 

ami előtte nem volt.

 

Feledhessen, ami leszek.

 

Az legyen, aki nélkül.

 

S én – mint aki félrehajol

 

egy teljes térnyi szélből –



A DAMASZKUSZI ÚT

Most, mikor ugyanúgy, mint mindig,
legfőbb ideje, hogy.

A LEGKISEBB, A LEGNAGYOBB

A húzom-nyúzom élet csöndes
csüggedéssel tölt el, újra
meg kell szoknom
a szavak jelbeszédét,
írok, bár kezem minden ízületi
része fáj, írok mégis,
minek, ó jaj, Toldi,
ez még csak végső, legkisebb
rendelkezés se, mert kinek,
csak alig bírom másként
a húzom-nyúzom életet,
és még örvendhetek, hogy
szabad lehetek. Míg: ez
a legnagyobb áldás.

A PUSZTA LÉTIGE SZOMORÚSÁGA

Szerettem volna, ha úgy van.
Nem volt úgy.
Kértem: legyen úgy.
Úgy lett.

EGY RÉGI-RÉGI MEDVE

Egy régi-régi piacon
sétáltunk, tavaszi napon.
Örültünk, hogy elmúlt a tél,
és pulóvert lenget a szél.

Lengedeztek a szélben
tarka pulóverek.
Medvémnek észrevétlen
igen jó kedve lett.

Egy öreg karosszék tövén,
ahová épp elért a fény,
megpillantottunk valakit.
– Hiszitek-e? Mi is alig!

Ott ült egy kisebb székben,
ott ült és napozott
egy régi medve! Éppen…
éppen… ásítozott!

Aztán minket is észrevett.
Medvémmel elbeszélgetett.
Egy kicsit sem volt bánatos.
Jó az, ha az idő napos.

A régi-régi medve
nagyon örült nekünk.
Kérdeztük, nincs-e kedve
hazajönni velünk?

Azt mondta: „Mennék veletek,
de a piaci verebek
mit kezdenének nélkülem?
Nem csipkedhetnék a fülem!”

EGYMÁS

Megkondítod magad, mint egy teret,
melyben eltávolodhatom.
Látatlanul hagyom,
hogy körülvégy, és az legyek, ahol
vagyok. Háttal megyek, csak az kerül
elém, amit már elhagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése