Vörösmarty Mihály - hosszabb

   

Vörösmarty Mihály

(Puszta-Nyék - ma: Kápolnásnyék -, 1800. december 1. –

Pest, 1885. november 19.)

(A reformkor költője, romantikus stílusjegyekkel)

Vörösmarty Mihály  második nemzeti imánk, a Szózat költője, aki nemcsak a magyar, hanem talán az egész világirodalom legnagyobb filozofikus költője.

1800. december 1-jén született Puszta-Nyéken (ma Kápolnásnyék) elszegényedett nemesi családban. Apja halála után a család szinte nyomorgott, ezért Vörösmarty egyetemi tanulmányait csak a Perczel család támogatásával tudta elvégezni, ahol házitanító volt. 1823-ban a Perczel családdal Pestre költözött, és bekapcsolódott az irodalmi, kulturális életbe. Megélhetését az irodalomból igyekezett biztosítani. A Tudományos Gyűjteményt szerkesztette és annak szépirodalmi melléklapját, a Koszorút. Később, a Magyar Tudományos Akadémia megalakulásakor, Kisfaludy Károly halála után (az ő helyére) az Akadémia rendes tagjává választották.

Az 1848-as szabadságharc előtti, az ígéretekkel teli reformkorban írta mély gondolatú verseit, melyek segítségével egy független, polgári Magyarország eljövetelét remélte elérni. Az „irodalmi reformkort” is Zalán futása (1824) című eposzának megjelenésétől számítják. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? / Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző / Fénnyel jársz egyedűl. …”  – idézi a múltat a versben, hogy nemzeti öntudatra ébresszen.

A bizakodva várt 1825-ös országgyűlés egyetlen eredménye a Tudományos Akadémia felállításának lehetősége lett – Széchenyi felajánlásával –, de más reformot nem hozott.

Ez a kiábrándulás – és talán első, a nagy társadalmi különbségek miatti reménytelen szerelem Perczel Adél (Etelka) iránt – íratja meg vele az ábrándokba merülő Csongor és Tünde csodás mesejátékát. (Etelka fiatalon meghalt, ekkor írja: Cipruslombok Etelke sírjára c. versét.) Az utolsó vers pedig, melyben még az Etelka-szerelem él: a Szép Ilonka. (Feleségül az alig 20 éves Csajághy Laurát, második nagy szerelmét vette el a már 43 éves költő, Bajza József költő sógornőjét, akinek „jegyajándékul” az Ábránd és A merengőhöz című verseit írta. – A verseket lásd lejjebb.)

A reformkori küzdelmek folytatódtak. Elérkezett az 1832–36-os pozsonyi országgyűlés, mely lehetővé tette a magyar nyelv használatát, de más függetlenségi kérdésben nem hozott eredményt. Ekkor írta meg a Szózatot, melynek szigorú erkölcsi parancsa minden kor minden emberének szól (1843-ban Egressy Béni zenésítette meg) és a Honszeretet című költeményét. 

„Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell. (…)”  (Szózat, 1836)

„(…) S a nemzet isten képe lesz,
Nemes, nagy és dicső,
Hatalma, üdve és neve
Az éggel mérkező.
Oh honfi, őrizd e tüzet
S ne félj, ha vész borúl:
E szikra fényt ad és hevet
S ég olthatatlanúl.”  (Honszeretet, 1843)


 (Ebben az időben írta hatalmas, filozofikus költeményeit is, A Guttenberg-albuma, a Gondolatok a könyvtárban és az Országháza címűeket. (A versek rövid elemzését lásd lejjebb.)
Az 1848-as szabadságharc idején Kossuth mellett áll, az Ellenzéki Kör elnöke. Követi a kormányt Debrecenbe, Pestre, később Szegedre és Aradra, itt érte a világosi fegyverletétel híre. Az aradi kivégzések (1849. október 6.) hírére írta az elkeseredett hangú Előszót, mely eredetileg egy regegyűjtemény előszava lett volna: „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. …” – de a reformkor harca a szabadságharc tábornokainak kivégzésével ért véget: 


„(…) Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg. (…)”  (Előszó, 1850)


Utolsó verse A vén cigány (1854), melyben a sok keserűség mellett érezni némi bizakodást is, mert: „Lesz még egyszer ünnep a világon”.


(…) Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.”  (A vén cigány, 1854. július–augusztus)

A világosi katasztrófát, az aradi kivégzéseket soha nem heverte ki. Pesten halt meg, elborult elmével, 1855. november 19-én. Húszezres néma tömeg kísérte utolsó útjára a nemzet költőjét. Temetése a Kerepesi temetőben a szabadságharcot követő első nyílt tömegmegmozdulás volt az önkényuralom ellen.

* * *

Ábránd

Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
                                          Szerelmedért!        (1843. március előtt)

A merengőhöz (részlet)

(Laurának)

 

Hová merűlt el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Mint a csalódás könnye rengedez? (…)

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.

 

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,

A telhetetlen elmerülhet benne,

S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;

A látni-vágyó napba nem tekint;

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. (…)

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk;

Amennyit a szív felfoghat magába,

Sajátunknak csak annyit mondhatunk. (…)

Maradj az élvvel kínáló közelben,

S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,

A bírhatót ne add el álompénzen,

Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:

Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,

Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.

Hozd, ó hozd vissza szép szemed világát;

Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,

Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,

Egész erdő viránya csalja bár.

Maradj közöttünk ifju szemeiddel,

Barátod arcán hozd fel a derűt:

Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,

Ne adj helyettes bánatot, könyűt.”

* * *

 

A Guttenberg-albuma

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
     S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
     S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
     S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
     És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
     És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
     S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
     Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.   (1839)


Ezt a versét a könyvnyomtatás feltalálásának 400. évfordulójára írta. A költemény egyetlen művészi körmondat. A hosszas bevezetés után a végén ott a csattanó az epigramma szabályai szerint. A bevezetésben feltételeket fogalmaz meg, amelyeknek be kell következniük ahhoz, hogy a csattanóban leírtak megvalósuljanak. A feltételek: a népbutító áltudományok megszűnése, az örök béke megvalósulása, az osztályellentétek kiegyenlítődése, a polgári haladás eszméinek terjedése az ész, a szív, az értelem és az érzés összhangjában, valamint az emberiség népeinek együttműködése az igazság nevében. A békés megoldás illúzióján fog verseiben később túllépni. 

* * *

Gondolatok a könyvtárban (1844 végén írta)


Az Akadémia hatalmas könyvtára láttán gyűlölet lepi meg a könyvek ellen. Oka látszólag az, hogy ellentétet lát a könyvek tartalma és alapanyaguk között.


„Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
(…) Irtózatos hazugság mindenütt!”
Keserűségében mondja ki:
„Országok rongya, könyvtár a neved.”


A vers szerkezeti csúcspontján teszi fel az alapvető kérdést: 


„(…)De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb? (…)”


(Rousseau ezt úgy kérdezi meg: jobb lett-e az ember a kultúrától?)
A korabeli társadalmak tapasztalatai nemmel felelnek erre a kérdésre. A válasz egy pillanatra megtorpantja:


„(…) De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást. (…)”


Belső vívódás zajlik benne:


„(…) Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
     Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, (…)


Hiszen van a földnek egy része, ahol az emberi jogokat törvénybe iktatták („kivéve, aki feketén született / mert azt baromnak tartják e dicsők / S az istenképét szíjjal ostorozzák.” – Vörösmarty itt az amerikai polgári demokráciára gondol.)
A költemény az ellentétes eszmék vívódó latolgatásán keresztül jut el az utolsó, legáltalánosabb kérdés felvetéséig: „(…)Mi dolgunk a világon? (…)”


S rögtön válaszol is rá:


„(…) Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!”


A legnemesebb eszmények: az igazság, az emberszeretet, a demokrácia, az emberméltóság tiszteletben tartása, a munka és a tett megbecsülése, a béke, az emberiség javát szolgáló tudomány. A küzdés módja pedig: az emberiség ügyét úgy vihetjük előbbre, ha a saját nemzetünk feladatait igyekszünk megoldani.
Ez a hatalmas bölcselő óda Vörösmarty költészetének egyik csúcspontja. Formai szempontból az teszi rendkívül hatásossá, hogy a költő nem kész, lehiggadt eredményeket közöl, hanem drámaian végigvezeti töprengésein, vívódásain az olvasót. (Jambikus ritmus) (Az élet célja hasonlóan fogalmazódik meg Goethe: Faust, Madách: Az ember tragédiájában: az élet célja csak a felfelé törekvés lehet: „az ember célja a küzdés maga”)

* * *

Legradikálisabb hangú verse az Országháza című (keletkezett: 1846-ban). Eszmei fejlődésének csúcspontja. A vers aktualitását az adta, hogy az országgyűlés Pozsonyból Pestre akart költözni, de a nemesség nem adott pénzt arra, hogy az ország házát felépítsék. Már úgy nézett ki, hogy nem épül fel az Országház. A nemesség eljátszotta magát, belső széthúzás tapasztalható a nemességen belül: „…Nincs egy szó – összehangzó – Honfiak ajakáról / Nincs egy tett – Az eggyé lett – Nemzet élete fájáról…”


A haza kiszolgáltatott állapotát azonosítja a legelnyomottabb pór népek helyzetével, pedig most fel lehetne virágoztatni:


„(…)Most midőn leszállt a béke
S a vérontó harcnak vége,
S a hazának,
Mint anyának,
Aki gyermekei körében
Áll ragyogva örömében,
Földerűlne boldog napja: (…)”


De a hazának : 


„(…) Most fejét szenny s gyász takarja.
Földön futva,
Bujdokolva,
Mint hivatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferditésben
Ismerik csak átokképen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.” 


A költemény végén már csak azt kellene kimondania, hogy ezen az igazságtalan helyzeten csak egy forradalom segíthetne. Ezt a szót azonban már nem Vörösmarty, hanem Petőfi fogja kimondani.

 (Csongor és Tünde - olvasónapló:

https://www.google.com/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=&cad=rja&uact=8&ved=2ahUKEwjr57zQ75b7AhUjuqQKHZwnAtcQFnoECAsQAQ&url=https%3A%2F%2Folvasonaplopo.eu%2Fvorosmarty-mihaly-csongor-es-tunde-olvasonaplo%2F&usg=AOvVaw3PQH7U_Jw9Gho0mv31MsXV)